Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Borges, Jorge Luis: El Viaje En Globo

Borges, Jorge Luis portréja

El Viaje En Globo (Spanyol)

Como lo demuestran los sueños, como lo demuestran los ángeles, volar es una de las ansiedades elementales del hombre. La levitación no me ha sido aún deparada y no hay razón alguna para suponer que la conoceré antes de morir. Ciertamente el avión no nos ofrece nada que se parezca al vuelo. El hecho de sentirse encerrado en un ordenado recinto de cristal y de hierro no se asemeja al vuelo de los pájaros ni al vuelo de los ángeles. Los vaticinios terroríficos del personal de a bordo, con su ominosa enumeración de máscaras de oxígeno, de cinturones de seguridad, de puertas laterales de salida y de imposibles acrobacias aéreas no son, ni pueden ser, auspiciosas. Las nubes tapan y escamotean los continentes y los mares. Los trayectos lindan con el tedio. El globo, en cambio, nos depara la convicción del vuelo, la agitación del viento amistoso, la cercanía de los pájaros. Toda palabra presupone una experiencia compartida. Si alguien no ha visto nunca el rojo, es inútil que yo lo compare con la sangrienta luna de San Juan el Teólogo o con la ira; si alguien ignora la peculiar felicidad de un paseo en globo es difícil que yo pueda explicársela. He pronunciado la palabra felicidad; creo que es la más adecuada. En California, hará unos treinta días, María Kodama y yo fuimos a una modesta oficina perdida en el valle de Napa. Serían las cuatro o las cinco e la mañana; sbíamos que estaban por ocurrir las primeras claridades del alba. Un camión nos llevó a un lugar aún más distante, remolcando la barquilla. Arribamos a un sitio de la llanura que podía ser cualquier otro. Sacaron la barquilla, que era un canasto rectangular de madera y de mimbre y empeñosamente extrajeron el gran globo de una valija, lo desplegaron en la tierra, separaron el género de nylon con ventiladores, y el globo cuya forma era la de una pera invertida como en los grabados de las enciclopedias de nuestra infancia, creció sin prisa hasta alcanzar la altura y el ancho de una casa de varios pisos. No había ni puerta lateral ni escalera; tuvieron que izarme sobre la borda. Eramos cinco pasajeros y el piloto que periódicamente henchía de gas el gran globo cóncavo. De pie, apoyamos las manos en la borda de la barquilla. Clareaba el día; a nuestros pies a una altura angelical o de alto pajaro se abrían los viñedos y los campos.

El espacio era abierto, el ocioso viento que nos llevaba como si fuera un lento río, nos acariciaba la frente, la nuca o las mejillas. Todos sentimos, creo, una felicidad casi física. Escribo casi porqu, e no hay felicidad o dolor que sean sólo físicos, siempre intervienen el pasado, las circunstancias, el asombro y otros hechos de la conciencia. El paseo, que duraría una hora y media, era también un viaje por aquel paraíso perdido que constituye el siglo diecinueve. Viajar en el globo imaginado por Montgolfier era también volver a las páginas de Poe, de Julio Verne y de Wells. Se recordará que sus selenitas, que habitan el interior de la luna, viajaban de una a otra galería en globos semejantes al nuestro y desconocían el vértigo.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.bibliomsk.ru

Utazás léghajón (Magyar)

Ahogy az álmok bizonyítják, ahogy az angyalok bizonyítják, az ember egyik legelemibb vágya a repülés. A levitáció még nem adatott meg nekem, és semmi okom feltételezni, hogy halálom előtt még részem lesz benne. Nem kétséges, hogy a repülőn semmi olyat nem érzünk, ami a repüléshez fogható. Az, hogy az ember bent találja magát egy üvegből és fémből alkotott szabályos térben, nem hasonlítható se a madarak, se az angyalok repüléséhez. A fedélzeti személyzet hátborzongató jövendölései, többek közt az oxigénmaszkok, a biztonsági övek, az oldalkijáratok és képtelen légi manőverek baljós emlegetése nem ad, és nem is adhat védelmet. A felhők eltakarják vagy eltüntetik a földrészeket és a tengereket. Az útvonalak már-már unalmasak. A léghajó ezzel szemben meggyőz bennünket, hogy repülünk, érezzük a kellemes szél hullámzását, a madarak közelségét. Minden szó egy-egy megélt élményt feltételez. Ha valaki sosem látott még vöröset, hiábavaló, hogy Szent János evangelista vérszínű holdjához vagy a dühhöz hasonlítsam; ha valaki nem tudja, hogy milyen különleges boldogság léghajón utazni, én bajosan tudom elmagyarázni. Az imént a boldogság szót használtam; azt hiszem, ez itt a legtalálóbb. Harminc nappal ezelőtt Kaliforniában járva María Kodamával bementem a Napa-völgyben egy eldugott, szerény kis irodába. Hajnali négy-öt lehetett; tudtuk, hogy hamarosan megjelennek a pirkadat első fényei. A gondolát vontató teherautóval még tovább mentünk. Elértünk a síkság egyik pontjára, amely semmiben sem különbözött a többitől. Kiemelték a gondolát, egy fából és vesszőből készített, négyszögletes kosarat, majd nagy gonddal kivették a tokjából az óriásgömböt, leterítették a földre, és ventilátorokkal szétválasztották az összetapadt nejlont, aztán kényelmes tempóban növekedett a gömb - pontosan olyan fordított körte alakja volt, mint amilyennek gyerekkorunkban a lexikonok ábrái mutatták -, míg olyan magas és széles nem lett, mint egy sokemeletes ház. Nem volt oldalkijárat, se lépcső rajta; engem úgy kellett átemelni a korláton. Öten voltunk utasok meg a pilóta, aki időről időre gázt fújt a nagy, homorú gömbbe. Álltunk, s a gondola korlátjába kapaszkodtunk. Pirkadott; lábunk alatt, ott, ahol az angyalok vagy a magasan szálló madarak repülnek, nyiladoztak a szőlők és a mezők.

Üres volt a tér, a lusta szellő úgy vitt bennünket, mint egy lassú folyó, s közben simogatta a homlokunkat, a tarkónkat vagy az arcunkat. Mindannyian, azt hiszem, szinte testi boldogságot éreztünk. Azért mondom, hogy szinte, mert semmilyen boldogság vagy fájdalom sem korlátozódhat a testre, hiszen abba belejátszik a múlt is, a körülmények, az ámulat és sok más tudati jelenség. A sétaúton, mely másfél órát tarthatott, bejártuk a tizenkilencedik század elveszett paradicsomát is. A Montgolfier álmodta léghajón utaztunk, s visszatértünk vele Poe, Jules Verne és Wells lapjaihoz is. Ne feledjük, hogy a hold mélyén élő holdlakók ehhez hasonló léghajóval utaztak egyik tárnából a másikba, és nem ismerték a tériszonyt.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://users.atw.hu

minimap