Borges, Jorge Luis: El bisonte

Montañoso, abrumado, indescifrable,

rojo como la brasa que se apaga,

anda fornido y lento por la vaga

soledad de su páramo incansable.

El armado testuz levanta. En este

antiguo toro de durmiente ira,

veo a los hombres rojos del Oeste

y a los perdidos hombres de Altamira.

Luego pienso que ignora el tiempo humano,

cuyo espejo espectral es la memoria.

El tiempo no lo toca ni la historia

de su decurso, tan variable y vano.

Intemporal, innumerable, cero,

es el postrer bisonte y el primero.

Hegy-völgyes, elmosódott, idegen

és vörös, mint a kihunyó parázs,

járása lassú, súlyos ballagás

magányosan, a puszta tereken.

Felajzott homlokát felemeli.

Oly ősi az alvó dühű bika,

hogy láttán a Vadnyugat megtelik

rézbőrűvel, s éled Altamira.

Ámbár az idő, az emberi, nem

hat rá, sem tükre, a memória.

Sem az idő nem érinti, sem a

hívságos, ingatag történelem.

Időtlen, számtalan, nem létező,

utolsó és első bölény: ez ő.