Borges, Jorge Luis: A képtelen emlékezés elégiája (Elegía del recuerdo imposible Magyar nyelven)
|
Elegía del recuerdo imposible (Spanyol)Qué no daría yo por la memoria de una calle de tierra con tapias bajas y de un alto jinete llenando el alba (largo y raído el poncho) en uno de los días de la llanura, en un día sin fecha. Qué no daría yo por la memoria de mi madre mirando la mañana en la estancia de Santa Irene, sin saber que su nombre iba a ser Borges. Qué no daría yo por la memoria de haber combatido en Cepeda y de haber visto a Estanislao del Campo saludando la primer bala con la alegría del coraje. Qué no daría yo por la memoria de un portón de quinta secreta que mi padre empujaba cada noche antes de perderse en el sueño y que empujó por última vez el 14 de febrero del 38. Qué no daría yo por la memoria de las barcas de Hengist, zarpando de la arena de Dinamarca para debelar una isla que aún no era Inglaterra. Qué no daría yo por la memoria (la tuve y la he perdido) de una tela de oro de Turner, vasta como la música. Qué no daría yo por la memoria de haber oído a Sócrates que, en la tarde la cicuta, examinó serenamente el problema de la inmortalidad, alternando los mitos y las razones mientras la muerte azul iba subiendo desde los pies ya fríos. Qué no daría yo por la memoria de que me hubieras dicho que me querías y de no haber dormido hasta la aurora, desgarrado y feliz.
|
A képtelen emlékezés elégiája (Magyar)Mit nem adnék érte, ha emlékeznék egy földes utcára alacsony falakkal s egy egész hajnalt betöltő lovasra (poncsója bő, kopottas) a síksági napok egyikén egy dátumnélküli napon. Mit nem adnék érte, ha emlékeznék anyámra, ahogy elnézi a reggelt a Santa Irene-i birtokon, nem tudva, hogy Borgesnek nevezik majd. Mit nem adnék érte, ha emlékeznék arra, hogy ott harcoltam Cepedánál s láttam, ahogy Estanislao del Campo derűs bátorsággal köszönti az első golyót. Mit nem adnék érte, ha emlékeznék a kis rejtekajtóra a majorban, amit apám minden éjszaka belökött, mielőtt aludni tért volna, s amit utólszor 1938. február 14-én lökött be. Mit nem adnék érte, ha emlékeznék Hengist gályáira, melyek a dán fövenyen szedve horgonyt majd egy szigeten kötnek ki, amely még nem Anglia. Mit nem adnék érte, ha emlékeznék (emlékeztem is, csak elfeledtem) egy arany Turnerre, amely olyan nagy, mint a zene. Mit nem adnék érte, ha emlékeznék arra, hogy hallottam Szókratész hangját, ahogy a bürök délutánján derűsen a halhatatlanság kérdését fejtegette, mítoszokat érvekkel váltogatva, miközben a kék halál egyre feljebb kúszott már kihűlő lábaiból. Mit nem adnék érte, ha emlékeznék arra, hogy egyszer azt mondtad nekem, szeretlek, és hogy nem alhattam el hajnalig szívszakadva és boldogan.
|
![[Video]](https://www.magyarulbabelben.net/images/movies.png "Video!"){kind=small}
