Borges, Jorge Luis: Kaland az ellenséggel (Episodio del enemigo Magyar nyelven)

"Tantos años huyendo y esperando y ahora el enemigo estaba en mi casa. Desde la ventana lo vi subir penosamente por el áspero camino del cerro. Se ayudaba con un bastón, con un torpe bastón que en sus viejas manos no podía ser un arma sino un báculo. Me costó percibir lo que esperaba: el débil golpe contra la puerta. Miré, no sin nostalgia, mis manuscritos, el borrador a medio concluir y el tratado de Artemidoro sobre los sueños, libro un tanto anómalo ahí, ya que no se griego. Otro día perdido, pensé. Tuve que forcejear con la llave. Temí que el hombre se desplomara, pero dio unos pasos inciertos, soltó el bastón, que no volví a ver, y cayó en mi cama, rendido. Mi ansiedad lo había imaginado muchas veces, pero sólo entonces noté que se parecía, de un modo casi fraternal, al último retrato de Lincoln. Serían las cuatro de la tarde.

Me incliné sobre él para que me oyera.

- Uno cree que los años pasan para uno - le dije -, pero pasan también para los demás. Aquí nos encontramos al fin y lo que antes ocurrió no tiene sentido.

Mientras yo hablaba, se había desabrochado el sobretodo. La mano derecha estaba en el bolsillo del saco. Algo me señalaba y yo sentí que era un revólver.

Me dijo entonces con voz firme:

- Para entrar en su casa, he recurrido a la compasión. Le tengo ahora a mi merced y no soy misericordioso.

Ensayé unas palabras. No soy un hombre fuerte y sólo las palabras podían salvarme. Atiné a decir:

- En verdad que hace tiempo maltraté a un niño, pero usted ya no es aquel niño ni yo aquel insensato. Además, la venganza no es menos vanidosa y ridícula que el perdón.

- Precisamente porque ya no soy aquel niño - me replicó - tengo que matarlo. No se trata de una venganza, sino de un acto de justicia. Sus argumentos, Borges, son meras estratagemas de su terror para que no lo mate. Usted ya no puede hacer nada.

- Puedo hacer una cosa - le contesté.

- ¿Cuál? - Me preguntó.

- Despertarme.

Y así lo hice".

Annyi év menekülés és várakozás után most végre eljött hozzám az ellenségem. Láttam az ablakból, hogy küszködve kapaszkodik fel a göröngyös hegyi úton. Botra támaszkodott, arra az esetlen alkotmányra, mely vén kezében nem fegyvernek, hanem pásztorbotnak tűnt. Nehezen hallottam meg, pedig vártam a halk koppantást az ajtón. Ránéztem - nem épp vágyakozás nélkül - a papírjaimra, egy félig kész piszkozatra és Artemidórosznak az álmokról szóló értekezésére, amit egy kicsit fura itt látni, hisz nem tudok görögül. Újabb elvesztegetett nap, gondoltam. Kínlódtam a kulccsal. Féltem, hogy összerogy a férfi, de tett néhány bizonytalan lépést, elhajította a botját - többé nem is láttam -, és kimerülten ledőlt az ágyamra. Szorongásaim során sokszor elképzeltem, de csak ott jöttem rá, hogy szinte testvéri hasonlóság van közte és Lincoln utolsó portréja között. Délután négy óra lehetett.

Fölé hajoltam, hogy jobban halljon.

- Az ember azt hiszi, hogy csak felette jár el az idő - mondtam -, pedig mások felett is eljár. Végre itt most találkozunk, a történtek pedig nem számítanak.

Mialatt beszéltem, kigombolta a kabátját. A zakója zsebében tartotta a jobb kezét. Valamit sejtetett, s megéreztem, hogy egy pisztoly lapul ott.

Ekkor így szólt határozott hangon:

- A szánalomkeltés trükkjével sikerült bejutnom magához. Most már ki van szolgáltatva nekem, és én nem vagyok könyörületes.

Szavakon törtem a fejem. Nem vagyok valami erős férfi, csak a szavak menthetnek meg. Ezt sikerült kiböknöm:

- Igaz, hogy hajdan bántalmaztam egy gyereket, de ön már nem az a gyerek, és én sem vagyok már az a meggondolatlan ember. Amúgy is a bosszú semmivel sem kevésbé hiú és nevetséges, mint a megbocsátás.

- Pontosan azért, mert már nem vagyok az a gyerek - felelte -, most meg kell ölnöm. Ez nem bosszú, hanem igazságszolgáltatás. Az érveivel pedig, Borges, pusztán meg akar félemlíteni, hogy ne öljem meg. Maga már nem tehet semmit.

- Egyvalamit még megtehetek - válaszoltam.

- Mit? - kérdezte.

- Azt, hogy felébredek.

És fel is ébredtem.