Borges, Jorge Luis: Laprida 1214

Por esa escalera he subido un número hoy secreto de veces; arriba me esperaba Xul-Solar. En ese hombre sonriente, de pómulos marcados y alto se conjugaban sangre prusiana, sangre eslava y sangre escandinava (su padre, Shulz, era del Báltico) y también sangre lombarda y sangre latina; su madre era del norte de Italia. Más importante es otra conjunción: la de muchos idiomas y religiones y, al parecer, de todas las estrellas, ya que era astrólogo. La gente, máxime en Buenos Aires, vive aceptando lo que se llama la realidad; Xul vivía reformando y recreando todas las cosas. Había urdido dos idiomas; uno, el creol, era el castellano aligerado de torpezas y enriquecido de inesperados neologismos. La palabra jugue le sugería un jugo malsano; prefería decir, por ejemplo, se toybesan, se toyquieran; asimismo decía: sansiéntese o, a una estupefacta señora argentina: le recomiendo el Tao, agregando: ¿cómo? ¿no coñezca el Tao Te Ching? El otro idioma era la panlengua, basada en la astrología. Había inventado también el panjuego, una suerte de complejo ajedrez duodecimal que se desenvolvía en un tablero de ciento cuarenta y cuatro casillas. Cada vez que me lo explicaba, sentía que era demasiado elemental y lo enriquecía de nuevas ramificaciones, de suerte que nunca lo aprendí. Solíamos leer juntos a William Blake, en especial los Libros Proféticos, cuya mitología él me explicaba y con la que no estaba siempre de acuerdo. Admiraba a Turner y a Paul Klee y tenía, en mil novecientos veintitantos, la osadía de no admirar a Picasso. Sospecho que sentía menos la poesía que el lenguaje, y que para él lo esencial era la pintura y la música. Fabricó un piano semicircular. Ni el dinero ni el éxito le importaban; vivía, como Blake o como Swedenborg, en el mundo de los espíritus. Profesaba el politeísmo; un solo Dios le parecía muy poco. En el Vaticano admiraba una sólida institución romana con sucursales en casi todas las ciudades del atlas. No he conocido una biblioteca más versátil y más deleitable que la suya. Me dio a conocer la Historia de la Filosofía de Deussen, que no empieza, como las otras, por Grecia sino por la India y la China y que consagra un capítulo a Gilgamesh.

Murió en una de las islas del Tigre.

Le dijo a su mujer que mientras ella le tuviera la mano, él no se moriría.

Al cabo de una noche, ella tuvo que dejarlo un instante, y, cuando volvió, Xul se había muerto.

Todo hombre memorable corre el albur de ser amonedado en anécdotas; yo ayudo ahora a que ese inevitable destino se cumpla.

Ma még nem tudni, hányszor is mentem fel azon a lépcsőn; odafent Xul-Solar várt. A magas termetű, mosolygós, kiálló járomcsontú férfiban porosz vér keveredett szláv és skandináv vérrel (az apja Schultz volt, és a Baltikumból származott), és lombárdiai és latin vérrel is; anyja északolasz volt. Ennél fontosabb volt, hogy keveredett benne sokféle nyelv és vallás, és látszólag minden csillag is, mert asztrológus volt. Az emberek úgy élnek, főleg Buenos Airesben, hogy elfogadják az úgynevezett valóságot; Xul úgy élt, hogy mindent folytonosan átformált és újjáalakított. Két nyelvet agyalt ki; az egyik a kreol volt, ami nem egyéb, mint a sutaságoktól megtisztított és váratlan neologizmusokkal gazdagított spanyol nyelv. A spanyol juguete (játék) szóban valami egészségtelen nedvet érzett; a se besan (csókolóznak), a se quieran (akarják egymást!) helyett előszeretettel mondta például azt, hogy se toybesan, se toyquieran; ugyanígy a siéntese (üljön le!) helyett azt, hogy sansiéntese, vagy egy elképedt argentin asszonyságnak azt, hogy le recomiendo el Tao (figyelmébe ajánlom a Taót), majd hozzátette: ¿cómo? ¿no coñezca el Tao Te Ching? A másik leleménye az asztrológiára alapozott világnyelv volt. Kitalálta a világjáték-ot is, egyfajta bonyolult, tizenkettes sakkot, amit száznegyvennégy kockás táblán kell játszani. Valahányszor elmagyarázta, úgy találta, hogy túlzottan egyszerű a játék, ezért újabb és újabb szabályokat tett hozzá, úgyhogy sosem értettem meg. Gyakran William Blake-et olvastunk együtt, kiváltképp is a Prófétai Könyvek-et, a mitológiáját magyarázta, de én nem mindig értettem egyet vele. Csodálta Turnert és Paul Kleet, és volt olyan bátor az ezerkilencszázhúszas években, hogy nem csodálta Picassót. Gyanítom, hogy nem érezte annyira a költészetet, mint a nyelvet, és hogy számára a festészet és a zene volt a leglényegesebb. Épített egy félkör alakú zongorát; nem érdekelte a siker, se a pénz; Blake-hez vagy Swedenborghoz hasonlóan a szellemek világában élt. A politeizmus híve volt; kevésnek találta az egy Istent. A Vatikánban egy szilárd római intézményt csodált, melynek a földkerekség szinte minden városában vannak fiókjai. Sehol sem láttam olyan gazdag és élvezetes könyvtárat, mint nála. Ott ismertem meg Deussen Filozófiatörténet-ét, amely más művektől eltérően nem Görögországgal, hanem Indiával és Kínával kezdődik, és egy teljes fejezetet szentel a Gilgames-nek.

Xul-Solar a Tigre melletti szigetek egyikén halt meg.

A feleségének azt mondta, hogy addig nem hal meg, míg fogja a kezét.

Egy éjszaka végén az asszony kénytelen volt egy pillanatra otthagyni, s mire visszatért, Xul halott volt.

Minden emlékezetes embernek azzal a veszéllyel kell számolnia, hogy alakja anekdotákban aprózódik el: most én is segítettem, hogy beteljesedjék ez az elkerülhetetlen sors.