Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Borges, Jorge Luis: Pedro Salvadores (Pedro Salvadores Magyar nyelven)

Borges, Jorge Luis portréja

Pedro Salvadores (Spanyol)

Quiero dejar escrito, acaso por primera vez, uno de los hechos más raros y más tristes de nuestra historia. Intervenir lo menos posible en su narración, prescindir de adiciones pintorescas y de conjeturas aventuradas es, me parece, la mejor manera de hacerlo.

Un hombre, una mujer y la vasta sombra de un dictador son los tres personajes. El hombre se llamó Pedro Salvadores; mi abuelo Acevedo lo vio, días o semanas después de la batalla de Caseros. Pedro Salvadores, tal vez, no difería del común de la gente, pero su destino y los años lo hicieron único. Sería un señor como tantos otros de su época. Poseería (nos cabe suponer) un establecimiento de campo y era unitario. El apellido de su mujer era Planes; los dos vivían en la calle Suipacha, no lejos de la esquina del Temple. La casa en que los hechos ocurrieron sería igual a las otras: la puerta de calle, el zaguán, la puerta cancel, las habitaciones, la hondura de los patios. Una noche, hacia 1842, oyeron el creciente y sordo rumor de los cascos de los caballos en las calles de tierra y los vivas y mueras de los jinetes. La mazorca, esta vez, no pasó de largo. Al griterío sucedieron los repetidos golpes, mientras los hombres derribaban la puerta, Salvadores pudo correr la mesa del comedor, alzar la alfombra y ocultarse en el sótano. La mujer puso la mesa en su lugar. La mazorca irrumpió; venían a llevárselo a Salvadores. La mujer declaró que éste había huido a Montevideo. No le creyeron; la azotaron, rompieron toda la vajilla celeste, registraron la casa, pero no se les ocurrió levantar la alfombra. A la medianoche se fueron, no sin haber jurado volver.

Aqui principia verdaderamente la historia de Pedro Salvadores. Vivió nueve años en el sótano. Por más que nos digamos que los años están hechos de días y los días de horas y que nueve años es un término abstracto y una suma imposible, esa historia es atroz. Sospecho que en la sombra que sus ojos aprendieron a descifrar, no pensaba en nada, ni siquiera en su odio ni en su peligro. Estaba ahí, en el sótano. Algunos ecos de aquel mundo que le estaba vedado le llegarían desde arriba: los pasos habituales de su mujer, el golpe del brocal y del balde, la pesada lluvia en el patio. Cada día, por lo demás, podía ser el último.

La mujer fue despidiendo a la servidumbre, que era capaz de delatarlos. Dijo a todos los suyos que Salvatores estaba en la Banda Oriental. Ganó el pan de los dos cosiendo para el ejército. En el decurso de los años tuvo dos hijos; la familia la repudió, atribuyéndolos a un amante. Después de la caída del tirano, le pedirían perdón de rodillas.

¿Qué fue, quién fue, Pedro Salvadores? ¿Lo encarcelaron el terror, el amor, la invisible presencia de Buenos Aires y, finalmente, la costumbre? Para que no la dejara sola, su mujer le daría inciertas noticias de conspiraciones y de victorias. Acaso era cobarde y la mujer lealmente le ocultó que ella lo sabía. Lo imagino en su sótano, tal vez sin un candil, sin un libro. La sombra lo hundiría en el sueño. Soñaría, al principio, con la noche tremenda en que el acero buscaba la garganta, con las calles abiertas, con la llanura. Al cabo de los años, no podría huir y soñaría con el sótano. Sería, al principio, un acosado, un amenazado; después no lo sabremos nunca, un animal tranquilo en su madriguera o una suerte de oscura divinidad.

Todo esto hasta aquel día del verano de 1852 en que Rosas huyó. Fue entonces cuando el hombre secreto salió a la luz del día; mi abuelo habló con él. Fofo y obeso, estaba del color de la cera y no hablaba en voz alta. Nunca le devolvieron los campos que le habían sido confiscados; creo que murió en la miseria.

Como todas las cosas, el destino de Pedro Salvadores nos parece un símbolo de algo que estamos a punto de comprender.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://fotografiasdeandresditella.blogspot.hu

Pedro Salvadores (Magyar)

Történelmünk egyik legfurcsább és legszomorúbb eseményét akarom most - talán elsőként - leírni. Az lesz a legjobb, gondolom, ha a lehető legkevesebbet avatkozom az elbeszélésbe, és nem színezem ki és nem is toldom meg merész feltételezésekkel.

Egy férfi, egy nő meg egy diktátor hatalmas árnyéka a három szereplő. A férfit Pedro Salvadoresnek hívták; Acevedo nagyapám még találkozott vele, néhány nappal vagy héttel a caserosi csata után. Pedro Salvadores, meglehet, nem különbözött az átlagembertől, de alakját a sorsa és az idő eredetivé tette. Úriember lehetett, mint sok kortársa. Volt (feltételezhetően) egy vidéki birtoka, és az unitáriusok pártján állt. Planes volt a felesége vezetékneve; a Suipachán laktak, nem messze a Temple utcai saroktól. A ház, ahol az események lejátszódtak, bizonyára épp olyan volt, mint a többi épület: utcai bejárat, kapualj, szélfogó ajtó, szobák, mély patiók. Egyik éjszaka, úgy 1842 táján, Salvadoresék arra lettek figyelmesek, hogy a kövezetlen utcáról egyre erősebben hallatszik be a lovak tompa dobogása, és hogy éljeneznek, szitkozódnak a lovasok. A Mazorca[*] ezúttal nem kerülte ki őket. Óbégattak, majd az ajtót verték, de míg kifordították a helyéből, Salvadoresnek sikerült arrébb lökni az ebédlőasztalt, félrehúzni a szőnyeget és lemenekülni a pincébe. A felesége visszatolta az asztalt a helyére. A banda benyomult a házba; Salvadoresért jöttek. A felesége közölte velük, hogy a férje Montevideóba szökött. Nem hittek neki; ostorral jól helybenhagyták, összetörték a világoskék szervízt, átkutatták a házat, de az nem jutott eszükbe, hogy felhajtsák a szőnyeget. Éjfélkor odébbálltak, de megfogadták, hogy még visszatérnek.

Ekkor kezdődik igazából Pedro Salvadores története. Kilenc évet élt a pincében. Még ha gyakran elmondjuk is magunknak, hogy az év napokból áll, a nap pedig órákból, meg hogy a kilenc esztendő valójában elvont fogalom és képtelen szám, azért kegyetlen ez a történet. Gyanítom, hogy ott, a sötétben, melyhez hozzászokott a szeme, Salvadores nem gondolt semmire, még csak gyűlölködésre se, még csak a leselkedő veszélyre se. Egyszerűen csak ott volt, a pincében. Fentről, a számára elérhetetlen világból csak visszhangok jutottak el hozzá: felesége megszokott lépte, a kút és a vödör koppanása, a patióban súlyosan kopogó eső hangja. Amúgy is minden nap akár az utolsó napja is lehetett.

A felesége apránként szélnek eresztette a cselédséget, mert még képesek lettek volna elárulni őket. Az egész családnak azt mondta, hogy Uruguayban van a férje. A katonaságnak varrt az asszony, abból éltek ketten. Az évek során két gyereket szült; a családja megvetette, mert azt hitték, hogy szeretőt tart. Később, a zsarnok bukása után térden állva kértek tőle bocsánatot.

Mi volt, ki volt Pedro Salvadores? Mi tartotta rabságban: a rettegés, a szerelem, Buenos Aires láthatatlan jelenléte, végül talán már a megszokás? A felesége nem akarta, hogy elhagyja, ezért mindenféle összeesküvésről meg győzelmekről vitt neki homályos híreket. Salvadores talán gyáva volt, és a felesége hűségesen titkolta, hogy tudja. Elképzelem, hogy él Salvadores a pincében, talán gyertyája, talán könyve sincs. Álomba vonja a sötétség. Arról az iszonyú éjszakáról álmodik először, amelyen a torkát keresték a tőrök, meg a nyílt utcákról, a pusztaságról. Évek múltán már képtelen a menekülésre, és a pincéről álmodik. Először üldözött, fenyegetett volt; később pedig - ezt sosem fogjuk megtudni - odúba húzódott, békés állat vagy egyfajta sötét istenség.

És ez így ment 1852-ig, amikor egy nyári napon elmenekült Rosas. Akkor Salvadores feljött a napfényre; a nagyapám beszélt vele. Elhízott, petyhüdt volt a teste, viaszszínű a bőre, s nem tudott hangosan beszélni. Sosem kapta vissza a kisajátított földjeit; azt hiszem, nagy szegénységben halt meg.

Mint mindenben, Pedro Salvadores sorsában is olyasminek a jelképét látjuk, amit már-már értünk.

 

[*] J. M. Ortiz de Rosas diktátor (1793-1877) rettegett elnyomó szervezete. (A ford.)



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://users.atw.hu

minimap