Borges, Jorge Luis: Ima (Una oración Magyar nyelven)

Mi boca ha pronunciado y pronunciará , miles de veces y en los dos idiomas que me son íntimos , el padre nuestro, pero solo en parte lo entiendo. Esta mañana, la del día primero de julio de 1969, quiero intentar una oración que sea personal, no heredada. Se que se trata de una empresa que exige una sinceridad más que humana. Es evidente, en primer término, que me está vedado pedir. Pedir que no anochezcan  mis ojos sería una locura; sé de millares de personas que ven y que no son particularmente felices, justas o sabias. El proceso del tiempo es una trama de efectos y de causas, de suerte que pedir cualquier merced, por ínfima que sea, es pedir que se rompa un eslabón de esa trama de hierro, es pedir que se haya roto. Nadie merece tal milagro, No puedo suplicar que mis errores  me sean perdonados; el perdón es un acto ajeno y sólo yo puedo salvarme. El perdón purifica al ofendido, no al ofensor, a quien casi no le concierne. La libertad de mi albedrio es tal vez ilusoria, pero puedo dar o soñar que soy. Puedo dar el coraje que no tengo-, puedo dar la esperanza que no está en mí; puedo enseñar la voluntad de aprender lo que sé apenas o entreveo. Quiero ser recordado menos como poeta que como amigo; que alguien repita mi cadencia de Dunbar o de Frost o del hombre que vio en la medianoche el arbol que sangra, la Cruz, y piense que por primera vez la oyó de mis labios. Lo demás no me importa; espero que el olvido no se demore. Desconocemos los designios del universo , pero sabemos  que razonar con lucidez y obrar con justicia es ayudar a esos designios, que no nos serán revelados.

Quiero morir del todo; quiero morir con este compañero, mi cuerpo.

Ajkammal már ezerszer elmondtam és még el is fogom mondani a miatyánkot a hozzám legközelebb álló két nyelven, pedig csak részben értem. Ma reggel, 1969. július első napján egy személyes, nem örökbe kapott imát kísérelek meg elmondani. Tudom, hogy emberfeletti őszinteség kell ehhez a vállalkozáshoz. Először is nyilvánvaló, hogy tilos kérnem. Őrültség volna azt kérnem, hogy ne fedje sötétség a szememet; ezernyi emberről tudok, aki lát, mégsem mondható különösebben boldognak, becsületesnek vagy bölcsnek. Az idő folyamata okok és okozatok láncolata, ezért ha bármilyen kegyet kér az ember, akár a legapróbbat is, azt kéri, hogy szakadjon el a vastörvényű lánc egyik szeme, azt kéri, hogy máris legyen szakadt az a szem. Ekkora csodára senki sem méltó. Nem könyöröghetek bűneim bocsánatáért sem; a megbocsátás más műve, magamat csak én üdvözíthetem. A megbocsátás a sértettet tisztítja meg, nem a sértőt, azt szinte nem is érinti. Lehet, hogy ábránd, hogy szabad az akaratom, de én tudok - vagy azt álmodom, hogy tudok - adni. Tudok bátorságot adni, bár én híján vagyok; tudok reményt adni, bár nincs bennem belőle; tudok tudásvágyat kelteni, bár magam alig értem vagy sejtem, hogy mi az. Inkább barátként, mint költőként akarok fennmaradni; úgy, hogyha valaki elmond Dunbartól vagy Frosttól egy kádenciát, vagy attól, aki éjfélkor látta a vérző fát, a Keresztet, akkor az arra gondoljon, hogy azt először az én számból hallotta. Semmi más nem fontos nekem; remélem, nem késik soká a felejtés. Nem ismerjük a világegyetem célját, de azt tudjuk, hogy a tiszta gondolkodás és az igazságos cselekedet segíti a céljait, még ha azok sosem tárulnak is fel előttünk.

Mindenestül meg akarok halni; ezzel a társsal, a testemmel együtt meg akarok halni.