Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Cáceres, Omar: Mansión de espuma

Cáceres, Omar portréja

Mansión de espuma (Spanyol)

Con mi corazón, golpeándote, oh sombra ilimitada,
Apacienta los bríos absolutos de estas estampas perdurables;
Huyendo de su vida, pienso, el que parte limpia el mundo,
Y así le es dado reflejar su imagen dulcemente terrestre.
 
Un pueblo (azul), trabajosamente inundado
Va a pasar la dura estación equilibrando sus paisajes
Tiempo caído de los árboles, cualquier cielo podría ver mi cielo
El blanco camino cruza su inmóvil tempestad.
 
Muda voz que habita debajo de mis sueños,
Mi amiga me instruye en el acento desnudo de sus brazos,
Junto al balcón de luz disciplinado, tumultuosa,
y desde donde se advierte la aún no soñada desventura.
 
Revestido de distancias, entre hombre a hombre–magro,
Todo naufraga, “bajo el pendón de su postrer adiós“;
Dejé de existir, caí de pronto, desamparado de mi mismo,
Porque el hombre ama su propia y obscura vida solamente.
 
Ídolo ignoto ¿Qué he de hacer para besarlo?
Legislador del tiempo urbano, desdoblado, caudaloso,
Confieso mi autocrimen porque quiero comprenderlo,
Y en los rompientes de su soledad de piedra despliego mis palabras.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poemaspoetas.com

Tajtékos lakhely (Magyar)

Szívemmel táplálom, míg korbácsollak, ó, alaktalan árnyék,
e múlni nem tudó látvány abszolút indulatait;
a távozó, gondolom, életétől menekülve kitakarítja a világot,
és így megadatik néki, hogy önnön édesen földi képét tükrözze vissza.
 
Egy falu (kék), mit görcsös munkával elöntött az ár.
Majd elmúlik a kemény évszak, egyensúlyozva tájait.
Fák ledőlt ideje, bármelyik ég az én egem lehet.
A fehér út átszeli moccanatlan viharát.
 
Hangtalan hang lakik álmaim alatt,
barátnőm oktat karjai meztelen hangsúlyával
az erkélyen, a fegyelmezett, tülekedő fényben,
ahol már felsejlik a még nem is álmodott balsors.
 
Távolságba öltözötten, a hajdani s mosti férfi közt
minden örvénybe hull „a végső istenhozzád lobogója alatt";
megszűntem létezni, oltalom nélkül zuhantam ki önmagamból,
merthogy az ember csakis a maga semmi ÉLET-ét imádja.
 
Ismeretlen bálvány, mit kell hát tennem, hogy lábát csókolhassam?
városi idő törvényhozója, porig sújtva, bőmedrűen
vallom be önbűnömet, mert meg szeretném érteni,
és szesz-kövekből emelt hullámtörőjén fröccsentem szerte szavaim!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaA. L.

minimap