Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Calvo, César: Távollétek és késedelmek (részlet) (Ausencias y retardos (detalle) Magyar nyelven)

Calvo, César portréja

Vissza a fordító lapjára

Ausencias y retardos (detalle) (Spanyol)

III
 
Más allá de los últimos mástiles ardiendo,
más allá de mis ojos y tus pies y tus manos de yeso,
y tus pechos mordidos por la nieve,
más allá de los jóvenes mendigos
que con babeantes dedos mancharon en tu vientre
el sello blanco del amor:
yo te amo.
 
Yo me emociono por primera vez.
 
Yo recuerdo tus ojos de pescado
debajo de esta lluvia que golpea las ramas del verano.
 
Yo me interno descalzo por el tiempo vacío
mientras la noche cae como un árbol quemado
y el placer acecha entre las lianas oscuras
desde los ojos de una boa irresistible.
Y prosigo.
            Prosigo.
            Nadie puede alcanzarme.
Nadie puede alcanzarme cuando enciendo tu nombre,
cuando hasta los cadáveres se cubren de rocío
y yo danzo fatigado y triunfal en redor de tu aliento
que arde como esqueleto de una pira en el bosque.
 
Escrito está que siempre,
doquiera se entreabran al viento las compuertas,
en el vaso que bebas,
en la luna que vuelques sobre mi pecho helado,
cuando subas a los tranvías
o desciendas
estremecida
de los ardientes cadalsos,
o sonrías a solas con los otros
tras una máscara de celofán mojado.
 
Porque yo soy tu sangre.
La crujiente memoria de las tardes de hotel
donde una toalla de azahar y el gesto
con que la sed desborda los cántaros de cobre.
 
Y eres tú en el galope lejana de los años, eres tú
quien detiene, quien desboca
los ríos de las noches en mi cuarto.
 
Y aunque mi rostro apagues en espejos de sangre,
aunque sea una piedra quien te guíe desde un cielo de barro,
bien sabes que encanezco, bien sabes
qué espejismo palpito cuando pasas,
cuando no, cuando barres la neblina,
cuando inventas la lluvia a través de ciudades calcinadas.
 
Pequeña diosa, carne de los cuervos,
agua de mordeduras insaciables,
lávame en la candente ceniza de tu cuerpo,
vierte tu dolorosa palidez en mis manos,
y antes que el crepúsculo descienda de los bosques
a tenderse en la arena como un lagarto acuchillado,
desgárrate los muslos con mi flecha de seda
y en el centro del sueño deja entonces que me hunda
bajo las plumas rojas y lentas del otoño.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.mercaba.org

Távollétek és késedelmek (részlet) (Magyar)

III
           
Túl az utolsó égő árbocokon,
túl szememen, lábadon és gipszkezeden,
túl hómardosta melleden,
túl az ifjú koldusokon,
akik nyáladzó ujjakkal mocskolták be méheden
a szerelem fehér bélyegét:
szeretlek.
 
Első ízben dúl bennem ez az érzés.
 
Visszaemlékszem halszemedre
ebben a nyár ágait paskoló esőben.
 
Mezítláb hatolok be az üres időbe,
míg üszkössé parázslott fatörzsként lezuhan az éj,
s egy ellenállhatatlan boa szeméből
gyönyör les a sötét liánok közt.
s törtetek.
              Törtetek.
              Senki sem érhet utol.
Senki sem érhet utol, amikor neved lángra lobban,
amikor harmat borítja be még a holttesteket is,
s én fáradtan és diadalmasan táncolok leheleted körül,
amely úgy ég, mint máglya csontváza az erdőn.
 
Meg van írva, hogy mindig,  
valahol csak ajtók nyílnak a szélben,            
a pohárban, amelyből iszol,
a holdfényben, amelyet fagyos keblemre ontasz,
amikor csak villamosra szállsz,
vagy lelépsz
borzadozva
az izzó vérpadoktól,
vagy nedves celofán álarc alatt
mosolyogsz egymagadban a többiekkel...
 
Mert én a te véred vagyok.
Csikorgó emléke szállodai délutánoknak,
ahol narancsvirágos a törülköző, s az a fintor,
amellyel a szomjúság kicsordítja a rézkancsókat.
 
S te vagy az esztendők távoli ügetésében, te vagy,
aki megállítja, aki bezúdítja
szobámba az éjszakák folyóit.
 
S bár vértükrökben kioltod arcomat,
bár egy kő az, aki téged vezet, agyagégből,
jól tudod, hogy őszülök, jól tudod,
hogy délibábként rezgek, amikor arra jársz,
amikor nem, amikor elsöpröd a ködöt,
amikor elmeszesült városokon át fölleled az esőt.
 
Kicsiny istennő, hollók hasa,
kielégíthetetlen harapások vize,
moss meg tested fehérizzó hamvában,
fájdalmas sápadtságod öntsd kezembe,
s mielőtt az erdőkből leszáll az alkony,
hogy ledöfött gyíkként elnyúljon a fövényen,
tépd föl két combod selyemnyilammal,
s az álom közepette hadd süllyedjek akkor
az ősz piros és lassú tollai alá.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaM. Z.

minimap