Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Campoamor, Ramón de: A gyorsvonat (részlet) (El tren expreso (detalle) Magyar nyelven)

Campoamor, Ramón de portréja
Tellér Gyula portréja

Vissza a fordító lapjára

El tren expreso (detalle) (Spanyol)

VI

Marcha el tren tan seguido, tan seguido,

como aquel que patina por el hielo,

y en confusión extraña

parecen confundidos tierra y cielo,

monte la nube, y nube la montaña,

pues cruza de horizonte en horizonte

por la cumbre y el llano,

ya la cresta granítica de un monte,

ya la elástica turba de un pantano,

ya entrando por el hueco

de algún túnel que horada las montañas,

a cada horrible grito

que lanzando va el tren, responde el eco,

y hace vibrar los muros de granito,

estremeciendo al mundo en sus entrañas,

y dejando aquí un pozo, allí una sierra,

nubes arriba, movimiento abajo,

en laberinto tal, cuesta trabajo

creer en la existencia de la tierra.

 

VII

Las cosas que miramos

se vuelven hacia atrás en el instante

que nosotros pasamos,

y conforme va el tren hacia adelante,

parece que desandan lo que andamos;

y a sus puestos volviéndose, huyen y huyen

en raudo movimiento

los postes del telégrafo clavados

en fila a los costados del camino,

y como gota a gota, fluyen, fluyen,

uno, dos, tres y cuatro, veinte y ciento,

y formando confuso y ceniciento

el humo con la luz un remolino,

no distinguen los ojos deslumbrados

si aquello es sueño, tromba o torbellino.

 

VIII

¡Oh, mil veces bendita

la inmensa fuerza de la mente humana,

que así el ramblizo como el monte allana,

y al mundo echando su nivel, lo mismo

los picos de las rocas decapita,

que levanta la tierra,

formando un terraplén sobre un abismo

que llena con pedazos de una sierra!

¡Dignas son, ¡vive Dios!, estas hazañas,

no conocidas antes,

del poderoso anhelo

de los grandes gigantes

que, en su ambición para escalar el cielo,

un tiempo amontonaron las montañas!

 

IX

Corría en tanto el tren con tal premura,

que el monte abandonó por la ladera,

la colina dejó por la llanura,

y la llanura, en fin, por la ribera;

y al descender a un llano,

sitio infeliz de la estación postrera,

le dije con amor: -¿Sería en vano

que amaros pretendiera?

¿Sería como un niño que quisiera

alcanzar a la luna con la mano?

Y contestó con lívido semblante:

-No sé lo que seré más adelante,

cuando ya soy vuestra mejor amiga.

Yo me llamo Constancia, y soy constante;

¿qué más queréis -me preguntó- que os diga?

Y, bajando al andén, de angustia llena,

con prudencia fingió que distraía

su inconsolable pena

con la gente que entraba y que salía;

pues la estación del pueblo parecía

la loca dispersión de una colmena.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://es.wikisource.org/wiki

A gyorsvonat (részlet) (Magyar)

VI

Robog a gyorsvonat, s olyan simán fut,

mintha korcsolyán siklana a jégen.

A dolgok keveregnek,

leszáll az ég, s a föld fent van az égen.

Felleg a hegy és sziklabérc a felleg,

s ő száguld láthatárból láthatárba,

útja a domb s a síkság.

Most egy gránittetőn rohan zihálva,

most egy mocsár rugalmas tőzegén át,

most alagútba fut be,

mely a hegyek tövét veri keresztül,

és minden vad sikolynak

hangjára visszhang válaszol dörögve,

hogy bent a roppant kőfal összeborzad,

és a világnak méhe belerezdül.

Itt kutat hagy el, amott bércek ormát,

fent fellegeket és örvényt a mélyben -

oly útvesztőben fut s oly meredélyen:

alig hiszem, hogy a világ valóság!

 

VII

A tájak és a tárgyak

mind elhúzódnak elfordulva tőle,

amikor arra vágtat,

s ahogy száguld, ahogy robog előre,

úgy tűnik, hogy a dolgok szembevágnak:

a villanypóznák egyre futnak, egyre,

vad és gyors vágtatásban

sorakozva az út két oldalára,

s ahogy helyükre érve ácsorognak:

ömölnek, folynak, mint a csepp a cseppre,

egy, kettő, három, négy és íme, száz van,

és zavaros és hamvas áradásban

a füst és fény forgói hánytorognak,

s a káprázó szem már nem érti: vajon

álmok, örvények vágy szelek forognak?!

 

VIII

Legyen áldott ezerszer

az emberelme gáttalan hatalma,

amely a völgyet-bércet elsimítja,

s egyenlő szintet úgy ad a világnak,

hogy minden órjás szilacsúcsot elszel,

s síkokat úgy emel fel,

hogy töltést döngöl a vizekre gátnak,

a mélységeket kitöltve hegyekkel.

E sosem-látott tettek - istenemre!

e roppant, hősi tettek

a hajdani gigászok

művével versenyeznek -

akiknek népe egykor égbe vágyott,

s szörnyű hegyeket halmozott hegyekre!

 

IX

És úgy futott a gyors, olyan sietve,

hogy a hegyet a dombért odahagyta,

a dombokról a sík vidékre ment le,

a síkságról a tenger-mosta partra,

s a síkon átloholva

a végállomás várta már pihenni.

Kérdeztem tőle: mondd, hiába volna,

ha vágynálak szeretni?

Olyan volnék-e, mint a kisgyerek, ki

kezével próbál felnyúlni a holdba?

Szederjes arccal így kezdett a szónak:

„Nem tudhatom,hogy mit hoz rád a holnap,

de én vagyok ma a legjobb segéded

szilárd vagyok, részeim nem romolnak,

mi mást kívánsz, mit mondjak még tenéked?" -

S bölcsen színlelte, hogy céljába jutva,

a hemzsegő utashad

szomorúságától eltéritette,

az emberek jöttek és jöttek;

hisz olyan volt ez állomás körötte,

mint méhhel nyüzsgő rekesze a kasnak.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap