Caro, José Eusebio: Veled (Estar contigo Magyar nyelven)

Oh! ya de orgullo estoy cansado,

ya estoy cansado de razón;

¡déjame, en fin, hable a tu lado

cual habla sólo el corazón!

No te hablaré de grandes cosas;

quiero más bien verte y callar,

no contar las horas odiosas,

y reír oyéndote hablar!

Quiero una vez estar contigo,

cual Dios el alma te formó;

tratarte cual a un viejo amigo

que en nuestra infancia nos amó;

Volver a mi vida pasada,

olvidar todo cuanto sé,

extasiarme en una nada,

y llorar sin saber por qué!

Ah! para amar Dios hizo al hombre!

¿Quién un hado no da feliz,

por esos instantes sin nombre

de la vida del infeliz,

cuando, con la larga desgracia

de amar doblado su poder,

toda su alma ardiendo vacía

en el alma de una mujer?

Oh padre Adán! ¡qué error tan triste

cometió en ti la humanidad,

cuando a la dicha preferiste

de la ciencia la vanidad!

¿Qué es lo que dicha aquí se llama

sino no conocer temor,

y con la Eva que se ama,

vivir de ignorancia y de amor?

Ay! mas con todo así nos pasa,

con la patria y la juventud,

con nuestro hogar y antigua casa,

con la inocencia y la virtud!...

Mientras tenemos despreciamos,

sentimos después de perder,

y entonces aquel bien lloramos

que se fue para no volver!

A büszkeség elfáradt bennem

s nem érdekel az érvelés,

hadd üljek le, és szóljak csendben,

ahogy beszél a szívverés.

Nagy szavak nem jönnek majd számra,

csak nézni vágylak hallgatag,

sok sebemet nem veszem számba,

nevetek – hallom hangodat.

Csak egyszer még, s úgy lássam lelked,

ahogy az Úr megalkotott,

s szóljak hozzád, mint elfelejtett

jó baráthoz, ki rég halott.

Feledni, mit azóta éltem,

amit tudok, s mindent, mi ért,

lelkesülni egy semmiségen,

és sírni, nem tudom miért.

Szeretni jött földre az ember,

és ki ne adná boldogan

pár ilyen megszerezhetetlen

percért mindazt, mi hátra van,

mikor minden keserűségre,

minden kín, mit szerelme ád,

lelkében tombol, tűzben égve,

s egy nő lelkébe ömlik át?

Ádám apánk! Nagyot hibázott

benned Emberi Lényeged,

mikor választott hiúságod

tudást a boldogság helyett!

Mert a boldogság mi más volna:

nem tudni, mi a félelem,

s élni, Évádat átkarolva,

tudatlanul s szerelmesen.

De hisz semmivel nincs ez másképp;

minden elvész e földtekén:

ifjúság, haza, honi tájék,

ártatlanság és hű erény.

Amíg miénk, nem tartjuk sokra,

csak akkor ejtünk könnyeket,

csak akkor siratjuk zokogva,

ha mindörökre elveszett.