Cervantes Saavedra, Miguel de: Don Quijote (El Ingenioso Hidalgo de Don Quijote de la Mancha. (Versión de 1880 de Salvador Ribas) Magyar nyelven)

Capítulo Primero
Que trata de la condición y ejercicio del famoso hidalgo D. Quijote de la Mancha

En un lugar de la Mancha, de cuyo nombre no quiero acordarme, no ha mucho tiempo que vivía un hidalgo de los de lanza en astillero, adarga antigua, rocín flaco y galgo corredor. Una olla de algo más vaca que carnero, salpicón las más noches, duelos y quebrantos los sábados, lentejas los viernes, algún palomino de añadidura los domingos, consumían las tres partes de su hacienda. El resto della concluían sayo de velarte, calzas de velludo para las fiestas con sus pantuflos de lo mismo, los días de entre semana se honraba con su vellori de lo más fino. Tenía en su casa una ama que pasaba de los cuarenta, y una sobrina que no llegaba a los veinte, y un mozo de campo y plaza, que así ensillaba el rocín como tomaba la podadera. Frisaba la edad de nuestro hidalgo con los cincuenta años, era de complexión recia, seco de carnes, enjuto de rostro; gran madrugador y amigo de la caza. Quieren decir que tenía el sobrenombre de Quijada o Quesada (que en esto hay alguna diferencia en los autores que deste caso escriben), aunque por conjeturas verosímiles se deja entender que se llama Quijana; pero esto importa poco a nuestro cuento; basta que en la narración dél no se salga un punto de la verdad.

Es, pues, de saber, que este sobredicho hidalgo, los ratos que estaba ocioso (que eran los más del año) se daba a leer libros de caballerías con tanta afición y gusto, que olvidó casi de todo punto el ejercicio de la caza, y aun la administración de su hacienda; y llegó a tanto su curiosidad y desatino en esto, que vendió muchas hanegas de tierra de sembradura, para comprar libros de caballerías en que leer; y así llevó a su casa todos cuantos pudo haber dellos; y de todos ningunos le parecían tan bien como los que compuso el famoso Feliciano de Silva: porque la claridad de su prosa, y aquellas intrincadas razones suyas, le parecían de perlas; y más cuando llegaba a leer aquellos requiebros y cartas de desafío, donde en muchas partes hallaba escrito: la razón de la sinrazón que a mi razón se hace, de tal manera mi razón enflaquece, que con razón me quejo de la vuestra fermosura, y también cuando leía: los altos cielos que de vuestra divinidad divinamente con las estrellas se fortifican, y os hacen merecedora del merecimiento que merece la vuestra grandeza. Con estas y semejantes razones perdía el pobre caballero el juicio, y desvelábase por entenderlas, y desentrañarles el sentido, que no se lo sacara, ni las entendiera el mismo Aristóteles, si resucitara para sólo ello. No estaba muy bien con las heridas que don Belianis daba y recibía, porque se imaginaba que por grandes maestros que le hubiesen curado, no dejaría de tener el rostro y todo el cuerpo lleno de cicatrices y señales; pero con todo alababa en su autor aquel acabar su libro con la promesa de aquella inacabable aventura, y muchas veces le vino deseo de tomar la pluma, y darle fin al pie de la letra como allí se promete; y sin duda alguna lo hiciera, y aun saliera con ello, si otros mayores y continuos pensamientos no se lo estorbaran.

Tuvo muchas veces competencia con el cura de su lugar (que era hombre docto graduado en Sigüenza), sobre cuál había sido mejor caballero, Palmerín de Inglaterra o Amadís de Gaula; mas maese Nicolás, barbero del mismo pueblo, decía que ninguno llegaba al caballero del Febo, y que si alguno se le podía comparar, era don Galaor, hermano de Amadís de Gaula, porque tenía muy acomodada condición para todo; que no era caballero melindroso, ni tan llorón como su hermano, y que en lo de la valentía no le iba en zaga.

En resolución, él se enfrascó tanto en su lectura, que se le pasaban las noches leyendo de claro en claro, y los días de turbio en turbio, y así, del poco dormir y del mucho leer, se le secó el cerebro, de manera que vino a perder el juicio. Llenósele la fantasía de todo aquello que leía en los libros, así de encantamientos, como de pendencias, batallas, desafíos, heridas, requiebros, amores, tormentas y disparates imposibles, y asentósele de tal modo en la imaginación que era verdad toda aquella máquina de aquellas soñadas invenciones que leía, que para él no había otra historia más cierta en el mundo.

Decía él, que el Cid Ruy Díaz había sido muy buen caballero; pero que no tenía que ver con el caballero de la ardiente espada, que de sólo un revés había partido por medio dos fieros y descomunales gigantes. Mejor estaba con Bernardo del Carpio, porque en Roncesvalle había muerto a Roldán el encantado, valiéndose de la industria de Hércules, cuando ahogó a Anteo, el hijo de la Tierra, entre los brazos. Decía mucho bien del gigante Morgante, porque con ser de aquella generación gigantesca, que todos son soberbios y descomedidos, él solo era afable y bien criado; pero sobre todos estaba bien con Reinaldos de Montalbán, y más cuando le veía salir de su castillo y robar cuantos topaba, y cuando en Allende robó aquel ídolo de Mahoma, que era todo de oro, según dice su historia. Diera él, por dar una mano de coces al traidor de Galalón, al ama que tenía y aun a su sobrina de añadidura.

En efecto, rematado ya su juicio, vino a dar en el más extraño pensamiento que jamás dio loco en el mundo, y fue que le pareció convenible y necesario, así para el aumento de su honra, como para el servicio de su república, hacerse caballero andante, e irse por todo el mundo con sus armas y caballo a buscar las aventuras, y a ejercitarse en todo aquello que él había leído, que los caballeros andantes se ejercitaban, deshaciendo todo género de agravio, y poniéndose en ocasiones y peligros, donde acabándolos, cobrase eterno nombre y fama.

Imaginábase el pobre ya coronado por el valor de su brazo por lo menos del imperio de Trapisonda: y así con estos tan agradables pensamientos, llevado del estraño gusto que en ellos sentía, se dió priesa a poner en efecto lo que deseaba. Y lo primero que hizo, fue limpiar unas armas, que habían sido de sus bisabuelos, que, tomadas de orín y llenas de moho, luengos siglos había que estaban puestas y olvidadas en un rincón. Limpiólas y aderezólas lo mejor que pudo; pero vió que tenían una gran falta, y era que no tenía celada de encaje, sino morrión simple; mas a esto suplió su industria, porque de cartones hizo un modo de media celada, que encajada con el morrión, hacía una apariencia de celada entera. Es verdad que para probar si era fuerte, y podía estar al riesgo de una cuchillada, sacó su espada, y le dió dos golpes, y con el primero y en un punto deshizo lo que había hecho en una semana: y no dejó de parecerle mal la facilidad con que la había hecho pedazos, y por asegurarse de este peligro, lo tornó a hacer de nuevo, poniéndole unas barras de hierro por de dentro de tal manera, que él quedó satisfecho de su fortaleza; y, sin querer hacer nueva experiencia de ella, la diputó y tuvo por celada finísima de encaje. Fue luego a ver a su rocín, y aunque tenía más cuartos que un real, y más tachas que el caballo de Gonela, que tantum pellis, et ossa fuit, le pareció que ni el Bucéfalo de Alejandro, ni Babieca el del Cid con él se igualaban. Cuatro días se le pasaron en imaginar qué nombre le podría: porque, según se decía él a sí mismo, no era razón que caballo de caballero tan famoso, y tan bueno él por sí, estuviese sin nombre conocido; y así procuraba acomodársele, de manera que declarase quien había sido, antes que fuese de caballero andante, y lo que era entones: pues estaba muy puesto en razón, que mudando su señor estado, mudase él también el nombre; y le cobrase famoso y de estruendo, como convenía a la nueva orden y al nuevo ejercicio que ya profesaba: y así después de muchos nombres que formó, borró y quitó, añadió, deshizo y tornó a hacer en su memoria e imaginación, al fin le vino a llamar ROCINANTE, nombre a su parecer alto, sonoro y significativo de lo que había sido cuando fue rocín, antes de lo que ahora era, que era antes y primero de todos los rocines del mundo. Puesto nombre y tan a su gusto a su caballo, quiso ponérsele a sí mismo, y en este pensamiento, duró otros ocho días, y al cabo se vino a llamar DON QUIJOTE, de donde como queda dicho, tomaron ocasión los autores de esta tan verdadera historia, que sin duda se debía llamar Quijada, y no Quesada como otros quisieron decir. Pero acordándose que el valeroso Amadís, no sólo se había contentado con llamarse Amadís a secas, sino que añadió el nombre de su reino y patria, por hacerla famosa, y se llamó Amadís de Gaula, así quiso, como buen caballero, añadir al suyo el nombre de la suya, y llamarse DON QUIJOTE DE LA MANCHA, con que a su parecer declaraba muy al vivo su linaje y patria, y la honraba con tomar el sobrenombre della.

Limpias, pues, sus armas, hecho del morrión celada, puesto nombre a su rocín, y confirmándose a sí mismo, se dió a entender que no le faltaba otra cosa, sino buscar una dama de quien enamorarse, porque el caballero andante sin amores, era árbol sin hojas y sin fruto, y cuerpo sin alma. Decíase él: si yo por malos de mis pecados, por por mi buena suerte, me encuentro por ahí con algún gigante, como de ordinario les acontece a los caballeros andantes, y le derribo de un encuentro, o le parto por mitad del cuerpo, o finalmente, le venzo y le rindo, ¿no será bien tener a quién enviarle presentado, y que entre y se hinque de rodillas ante mi dulce señora, y diga con voz humilde y rendida: yo señora, soy el gigante Caraculiambro, señor de la ínsula Malindrania, a quien venció en singular batalla el jamás como se debe alabado caballero D. Quijote de la Mancha, el cual me mandó que me presentase ante la vuestra merced, para que la vuestra grandeza disponga de mí a su talante? ¡Oh, cómo se holgó nuestro buen caballero, cuando hubo hecho este discurso, y más cuando halló a quién dar nombre de su dama! Y fue, a lo que se cree, que en un lugar cerca del suyo había una moza labradora de muy buen parecer, de quien él un tiempo anduvo enamorado, aunque según se entiende, ella jamás lo supo ni se dió cata de ello. Llamábase Aldonza Lorenzo, y a esta le pareció ser bien darle título de señora de sus pensamientos; y buscándole nombre que no desdijese mucho del suyo, y que tirase y se encaminase al de princesa y gran señora, vino a llamarla DULCINEA DEL TOBOSO, porque era natural del Toboso, nombre a su parecer músico y peregrino y significativo, como todos los demás que a él y a sus cosas había puesto.

ELSŐ FEJEZET
A híres-nemes Don Quijote de la Mancha állapotját és életmódját tárgyalja

La Mancha egyik falujában - a nevét említeni sem akarom - élt nemrég egy nemesember, olyasféle, akinél a fogason dárda, régi pajzs függ, van egy girhes paripája meg egy nyughatatlan agara. Az inkább marha-, mint juhhúsból készült olla, esténként hússzelet, szombaton szalonnás tojáslepény, pénteken lencse, vasárnap ráadásul valami vadgalambsült felemésztette már jövedelmének háromnegyedét. A többi ráment a finom posztóból készült köpenyre, az ünneplő bársonynadrágra, a bársonypapucsokra s a legfinomabb minőségű gyapjúszövetre, melyet még hétköznap is viselt. Házánál gazdasszonyt tartott, ki már túl volt a negyvenen, meg alig húszéves unokahúgát, s a házi és mezei munkára egy sihedert; az ő tiszte volt a paripa megnyergelése, de kaszálnia is kellett.

Hidalgónk életkora közel járt az ötvenhez, testalkata izmos, termete szikár, arca csontos volt, ő maga rendesen igen korán kelt, s a vadászatot különösen kedvelte. Vannak, akik azt állítják, hogy vezetékneve Quijada vagy Quesada volt (mert némi véleménykülönbség van a szerzők közt, akik e tárgyról írtak), habár a legvalószínűbb következtetések arra látszanak mutatni, hogy Quijanónak hívták. Ez azonban éppen nem lényeges történetünkben, elég, ha elbeszélésünk során egy hajszálnyira sem tértünk el az igazságtól. Hanem azt már fel kell említenünk, hogy a nemes lovag, valahányszor üres órái valának (s az egész esztendő legnagyobbrészt üres órákból állott), lovagregények olvasásával foglalkozott, mégpedig oly mohó vággyal és gyönyörködéssel, hogy miattok utóbb teljesen elhanyagolta a vadászat élvezeteit, de még tulajdon gazdaságát is; kíváncsisága s balga mohósága úgyannyira elhatalmasodott rajta, hogy holdat hold után adogatott el szántóföldjéből, csak hogy olvasni való lovagregényeket vehessen. Össze is hordott házában annyit, amennyit csak hordhatott, de valamennyi közül egy se nyerte meg tetszését oly nagy mértékben, mint a hírneves Feliciano de Silva munkái. Prózájának világos kifejezéseit, szövevényesen bonyolult körmondatait valóságos gyöngyöknek tartotta, kivált midőn olvasás közben amaz édes ömlengésekhez és szerelmes levelekhez jutott, melyeknek majd minden sorában ily mondatok voltak találhatók: "Az értelmetlenség értelmében, mely az én értelmemben mutatkozik, értelmem annyira meggyengül, hogy érthető, ha szépséged ellen panaszra fakadok." Vagy az a másik: "A magasságos egek, melyek csillagaikkal a te istenségedet oly istenileg megerősítik, s érdemessé tesznek azon érdemre, melyet fenséged kiérdemel."

Ilyen mondatoknál eszét vesztette a szegény lovag, és minden erejét megfeszítette, hogy megérthesse és jelentésöket kimagyarázza, pedig ezeket megfejteni és megérteni maga Arisztotelész sem tudta volna, még ha pusztán ezért támad is fel halottaiból.

A kardvágásokkal, melyeket Don Belianís adott és kapott, nehezen békült meg, mert úgy képzelte, bármily ügyesek voltak is a lovagot gyógyító orvosok, a lovag arcán és egész testén forradásoknak és sebhelyeknek mégiscsak maradhatott valami nyomuk. De annál inkább magasztalta kedves íróját könyve befejezéséért, melyben ama véget nem érő kaland elbeszélését ígéri; s neki is kedve támadt nemegyszer, hogy tollat ragadjon, s amint a regényben ígérték, bevégezze a munkát. És kétségtelen, hogy meg is próbálta, meg is tette volna, mégpedig sikerrel, ha más, nagyobb és állandó gondolatok meg nem akadályozzák szándékában.

A falu papjával (egy értelmes, tanult férfiúval, ki Sigüenzában nyerte el a doktori címet) gyakorta vitatkozott arról: ki volt derekabb lovag vajon, Angolországi Palmerín vagy Gaulai Amadis? De Nicolás mester, a falu borbélya, azt állítá: nincs párja Phoebus lovagjának, ha mégis van, aki hozzá hasonlítható, az egyedül Don Galaor lehet, Gaulai Amadis testvére, aki mindig legény a gáton, nem is olyan kényes, se nem olyan pityergő, mint a bátyja; bátorság dolgában pedig egy hajszállal se marad el mögötte.

Egyszóval, lovagunk annyira belegabalyodott az olvasásba, hogy reggeltől estig, estétől reggelig mindig csak olvasott, s így a kevés alvás és sok olvasás úgy kiszárította agyvelejét, hogy végre elvesztette józan ítéletét. Olvasmányai árasztották el képzeletét; varázslat, párbaj, csatározás, kihívások, sebesülések, ömlengések, szerelmek, sorscsapások s több ily soha meg nem történt balgaság. Annyira fejébe vette, hogy a kitalált históriák elolvasott zagyvaléka igaz valóság, hogy számára hihetőbb történet nem is volt a világon. Megengedte, hogy a Cid Ruy Díaz mindenesetre derék lovag lehetett; azonban nem is hasonlítható a Lángpallosú lovaghoz, aki egyetlen csapással két vad és rettenetes óriást vágott ketté derékban. Bernardo Del Carpiót már többre becsülte, minthogy Roncesvallesnél az elbűvölt Rolandot megölte, utánozva Hercules cselfogását, ahogy Anteust, a Föld fiát agyonszorította. Nagy tisztelettel emlékezett az óriás Morgantéról, ki a dölyfös és faragatlan óriásfajhoz tartozott ugyan, mindamellett nyájas és udvarias volt. De mindenekfölött Reynaldos de Montalbánt magasztalta, kivált ha elképzelte, hogyan száll alá várából, hogyan rabol meg mindenkit, akivel csak összetalálkozik, s főleg hogyan viszi el Mahomed szobrát, mely - a rege szerint - színaranyból volt. Ha az áruló Galalónra néhány ökölcsapást mérhetett volna, szívesen odaadta volna gazdasszonyát, de ráadásul még unokahúgát is.

Midőn elméje így teljesen megháborodott, olyan különös gondolata támadt, hogy túltett minden eddig látott bolondságon: illendőnek és szükségesnek látta mind a saját dicsősége öregbítésére, mind a közjó érdekében, hogy beálljon kóbor lovagnak, s lóháton és fegyveresen járjon szerte a világban, kalandokat keressen, s véghezvigye mindazt, amit olvasmányai szerint a kóbor lovagok véghezvittek: megtoroljon mindennemű sérelmet, belerohanjon minden elképzelhető veszedelembe, mert ha mindent szerencsésen kiáll, örökké fennmaradó hírnévre és dicsőségre tehet szert. Szegény feje már előre is arról álmodozott, hogy karja hősiességéért legalábbis trapezunti császárrá koronázzák; s így e kellemes gondolatok délibábjától elcsábítva, elhatározta, hogy csakugyan végre is hajtja feltett szándékát.

Azon kezdte most már, hogy megtisztogatta valamelyik dédősének néhány fegyverét, mely rozsdamartan, penészesen századok óta hevert valami elfelejtett zugban. Kifényesítette s rendbe szedte, amit tudott, hanem nagy bökkenő volt a dologban, nevezetesen az, hogy a lom között nem akadt lebocsátható rostélyú sisakra, csupán valami egyszerű, rostélytalan vassüvegre. E bajon azonban leleményessége akképpen segített, hogy vastag lemezpapírból olyan félsisak-formát készített, amely a vassüveghez hozzátoldva, ennek egészen rostélyozott sisak alakot adott. Meg is próbálta nyomban, vajon elég erős-e, kiállaná-e a kardvágást. Fogta hát szablyáját, vágott rá kettőt, de már az első ütéssel egy pillanat alatt tönkretette egész heti munkájának eredményét. Sehogy sem tetszett neki, hogy ily könnyűszerrel darabokra lehetett szaggatni: s hogy magát minden ilyen veszedelem ellen biztosítsa: újra összeigazgatta a sisakot, s belülről néhány vasrudacskával erősítette meg, így aztán egészen megbízott tartósságában, s nem is akarván többé újabb kísérletet tenni, úgy találta és képzelte, hogy sisakja a lehető legtökéletesebb rostélyozott sisak.

Azután paripáját vette gondjába, s bár a ló pókos volt, hogy már csak szokásból rúgott, és több hiba volt benne, mint Gonnella lovában, s habár tantum pellis et ossa fuit, ő úgy tartotta, hogy sem Nagy Sándor Bucephalusa sem a Cid Babiecája még csak nem is hasonlítható hozzá.

Négynapi fejtörésébe került, amíg kieszelte, mily nevet adjon lovának: mert - amint magában mondta - teljesen lehetetlen, hogy egy oly híres-neves lovagnak a ménje, mely már különben is remek állat, valami jelentékeny név híjával maradjon; úgy akarta hát elnevezni, hogy érthetővé tegye, mi volt ez a ló akkor, amikor még nem hordozott kóbor lovagot, s mivé lett most; különben is egészen természetes, hogy midőn gazdája a maga hivatását megváltoztatja, változzék meg a ló neve is, s legyen oly remek és hangzatos, hogy tökéletesen megfeleljen az új rendnek és új hivatásának. Így tehát, minekutána számos nevet kigondolt meg elvetett, hol jónak, hol meg rossznak talált, emlékezőtehetségét s képzeletét kegyetlenül meggyötörte, végre abban állapodott meg, hogy Rocinanténak fogja nevezni. Ezt a nevet elég fenségesnek s hangzatosnak tartotta, s amellett kifejezte, mi volt Rocinante közönséges ló korában, mielőtt azzá lett volna, ami most, valamint azt is, hogy különb a világ minden paripájánál.

S minthogy már lovának nevet, mégpedig ízlésének ennyire megfelelőt talált, most már magának is nevet akart adni, ami megint újabb egész heti fejtörésébe került; végre kisütötte, hogy a Don Quijote nevet fogja felvenni. Ez vezette - amint már említettük - igaz történetünk szerzőit arra a gondolatra, hogy nemesünket Quijadának hívták, nem pedig - mint némelyek állították - Quesadának. Azonban eszébe jutott: a bajnok Amadís sem elégedett meg azzal, hogy csak úgy szárazon Amadísnak mondják, hanem országa és hazája nevét is felvette, hogy ezeket is híressé tegye, s Amadís de Gaulának hívatta magát: így ő is - amint derék lovaghoz illik - hozzá akarta csatolni a magáéhoz szülőföldje nevét, s elnevezte magát Don Quijote de la Manchának, hogy erről ország-világ ráismerjen családjára s hazájára, melynek egyszersmind dicsőséget is szerez, midőn tőle veszi melléknevét.

Mikor aztán ilyen módon a fegyverzet már tiszta volt, a süvegből sisak lett, lova s jómaga nevet kapott, azt gondolta: immár egyéb se hiányzik, minthogy valamilyen hölgyet keressen akibe beleszerethet; mert a kóbor lovag szerelem nélkül: fa levél és gyümölcs nélkül, test lélek nélkül. Ekkor így szólott magában:

- Ha én, bűneimnek büntetése miatt, vagy szerencsém jóvoltából, valahol egy óriással találkozom, mi a kóbor lovagoknál mindennapi dolog, s az első összecsapásnál földre terítem vagy derékban kettévágom, egyszóval leverem és legyőzöm: vajon nem szükséges-e, hogy legyen, akihez elküldhessem, s hogy ő drága hölgyem elé lépve, térdre boruljon előtte, s a hódolat és alázatosság szavával mondja: "Én, kegyelmes asszonyom, az óriás Caraculiambro vagyok, Malindrania sziget tulajdonosa, akit párbajban és érdeme szerint soha eléggé nem magasztalható lovag, Don Quijote de la Mancha győzött le, s megparancsolta, jelenjek meg kegyelmességed előtt, hogy tetszése szerint rendelkezzék vélem."

Ó, mennyire örült a mi jó lovagunk, midőn ezt a beszédet tartotta, s még inkább, midőn eszébe jutott, kit választhat szíve hölgyévé.

Faluja szomszédságában ugyanis - amint mondják - lakott egy igen csinos parasztlány, kibe egykor beleszeretett, habár - amint magától értetődik - a lány az egész dologról mit sem tudott, s rá sem hederített. Aldonza Lorenzónak hívták, s a lovag véleménye szerint méltó volt, hogy őt tisztelje meg szíve választott hölgyének címével. S olyan nevet akarván adni neki, hogy ne legyen alábbvaló, mint a lovagé, hanem egészen nagyúrias hangzású, hercegasszonyhoz illő: elkeresztelte Dulcinea del Tobosónak, mert hát Tobosóban született; ez is jó név volt, és nézete szerint igen dallamos, kiváló, jelentékeny, mint általában valamennyi, amit magának s környezetének adott.