Darió, Rubén: Canción de otoño en primavera

Juventud, divino tesoro,
¡ya te vas para no volver!
Cuando quiero llorar, no lloro...
y a veces lloro sin querer...

Plural ha sido la celeste
historia de mi corazón.
Era una dulce niña, en este
mundo de duelo y de aflicción.

Miraba como el alba pura;
sonreía como una flor.
Era su cabellera obscura
hecha de noche y de dolor.

Yo era tímido como un niño.
Ella, naturalmente, fue,
para mi amor hecho de armiño,
Herodías y Salomé...

Juventud, divino tesoro,
¡ya te vas para no volver!
Cuando quiero llorar, no lloro...
y a veces lloro sin querer...

Y más consoladora y más
halagadora y expresiva,
la otra fue más sensitiva
cual no pensé encontrar jamás.

Pues a su continua ternura
una pasión violenta unía.
En un peplo de gasa pura
una bacante se envolvía...

En sus brazos tomó mi ensueño
y lo arrulló como a un bebé...
Y te mató, triste y pequeño,
falto de luz, falto de fe...

Juventud, divino tesoro,
¡te fuiste para no volver!
Cuando quiero llorar, no lloro...
y a veces lloro sin querer...

Otra juzgó que era mi boca
el estuche de su pasión;
y que me roería, loca,
con sus dientes el corazón.

Poniendo en un amor de exceso
la mira de su voluntad,
mientras eran abrazo y beso
síntesis de la eternidad;

y de nuestra carne ligera
imaginar siempre un Edén,
sin pensar que la Primavera
y la carne acaban también...

Juventud, divino tesoro,
¡ya te vas para no volver!
Cuando quiero llorar, no lloro...
y a veces lloro sin querer.

¡Y las demás! En tantos climas,
en tantas tierras siempre son,
si no pretextos de mis rimas
fantasmas de mi corazón.

En vano busqué a la princesa
que estaba triste de esperar.
La vida es dura. Amarga y pesa.
¡Ya no hay princesa que cantar!

Mas a pesar del tiempo terco,
mi sed de amor no tiene fin;
con el cabello gris, me acerco
a los rosales del jardín...

Juventud, divino tesoro,
¡ya te vas para no volver!
Cuando quiero llorar, no lloro...
y a veces lloro sin querer...

¡Mas es mía el Alba de oro!

Égi ajándék, ifjúságom,
elmégy, nem nézel vissza sem!          
Nem sírok már, ha sírni vágyom,       
s ha sírok, észre sem veszem.

Szívemnek isteni regénye
sok páros próbát tett velem.
Élt egy leány, egy drága lény e
könnyes világban idelenn.

A tiszta hajnal nyílt szemében,
ha mosolygott, virág fakadt.
Az éj s a bánat szőtte ében
fürtjeihez a szálakat.

Kisfiú voltam, gyáva, méla
s a hermelines szerelem
Heródiásra, Saloméra
találtatott benne velem...

Égi ajándék, ifjúságom,
elmégy, nem nézel vissza sem!
Nem sírok már, ha sírni vágyom
s ha sírok, észre sem veszem...

De csókosabb volt és enyelgőbb
s felejtetőbb a második,
s a láz, ha ő szította fel, hőbb,
mint ifjú szív ha álmodik.

Mert gyöngédségben dús szerelme
érzéki tűzzel egyesült
s keblén a peplon szűzi selyme
egy bacchánsnő testén feszült.

Mint kisdedét, úgy vette ölbe
s dajkálta lelkem álmait...
Szegény árvát aztán megölte,
hogy elfogyott a fény, a hit...

Égi ajándék, ifjúságom,
elmégy, nem nézel vissza sem!
Nem sírok már, ha sírni vágyom
s ha sírok, észre sem veszem.

Egy másikat csak szenvedélye
vont martaléka, szám felé
s fogát szívembe vágva mélyre,
tébolyodottan mart belé.

Egy észveszejtő szédületben
keresve minden földi célt,
ölelésében lüktetett benn
minden, mi élt és halni félt.

Így álmodott egy mindig élő
Édent a gyarló test körül,
felejtve, hogy ha majd a tél jő,
az a testen sem könyörül...

Égi ajándék, ifjúságom,
elmégy, nem nézel vissza sem.
Nem sírok már, ha sírni vágyom
s ha sírok, észre sem veszem.

S a többi mind! Ahány vidéken,
bármely földrészen is lakott,
vagy versek tárgyát adta nékem,
vagy lelkemben nyert alakot.

A szép királylányt nem találtam,
ki szomorún várt valahol.
Kemény az élet. Nyomja vállam.
Királyleányt már más dalol.

De múlhatnak a tompa évek,
nyugtot szívemnek egy se hoz;
ősz hajjal is még visszatérek
a rózsakert friss fáihoz...

Égi ajándék, ifjúságom,
elmégy, nem nézel vissza sem...
Nem sírok már, ha sírni vágyom
s ha sírok, észre sem veszem...

De arany hajnal a világom!