Responso a Verlaine (Spanyol)
Padre y maestro mágico, liróforo celeste
que al instrumento olímpico y a la siringa agreste
diste tu acento encantador;
¡Panida! Pan tú mismo, con coros condujiste
hacia el propíleo sacro que amaba tu alma triste,
¡al son del sistro y del tambor!
Que tu sepulcro cubra de flores Primavera,
que se humedezca el áspero hocico de la fiera
de amor si pasa por allí;
que el fúnebre recinto visite Pan bicorne;
que de sangrientas rosas el fresco abril te adorne
y de claveles de rubí.
Que si posarse quiere sobre la tumba el cuervo,
ahuyenten la negrura del pájaro protervo
el dulce canto de cristal
que Filomela vierta sobre tus tristes huesos,
o la armonía dulce de risas y de besos
de culto oculto y florestal.
Que púberes canéforas te ofrenden el acanto,
que sobre tu sepulcro no se derrame el llanto,
sino rocío, vino, miel:
que el pámpano allí brote, las flores de Citeres,
¡y que se escuchen vagos suspiros de mujeres
bajo un simbólico laurel!
Que si un pastor su pífano bajo el frescor del haya,
en amorosos días, como en Virgilio, ensaya,
tu nombre ponga en la canción;
y que la virgen náyade, cuando ese nombre escuche
con ansias y temores entre las linfas luche,
llena de miedo y de pasión.
De noche, en la montaña, en la negra montaña
de las Visiones, pase gigante sombra extraña,
sombra de un Sátiro espectral;
que ella al centauro adusto con su grandeza asuste;
de una extrahumana flauta la melodía ajuste
a la armonía sideral.
Y huya el tropel equino por la montaña vasta;
tu rostro de ultratumba bañe la Luna casta
de compasiva y blanca luz;
y el Sátiro contemple sobre un lejano monte
una cruz que se eleve cubriendo el horizonte
¡y un resplandor sobre la cruz! Feltöltő | P. T. |
Az idézet forrása | http://www.poemas-del-alma.com |
|
|
Verlaine (Magyar)
Atyánk, te nagy varázsló, mesterünk, égi dalnok,
mint olymposi hangszer csendült bűvölni hangod
és mint hétsípú fuvola –
Pán sarja! Maga Pán, te! A kórust fölvezetted
a szent csarnokba, melybe vágyott szomorú lelked,
s kísért a szisztrum s dob szava.
A kikelet virággal sírodat koszorúzza,
s mord pofáját a vadnak, ha arra viszi útja,
a vágy harmata lepje el –
kétszarvu Pán keresse föl a gyászos vidéket,
s véres rózsákkal illőn április hava téged
köszöntsön, s rubin szegfüvei.
S ha egyszer majd a holló sírod halmára ülne,
a csökönyös madárnak sötétségét elűzze,
ki édes kristály-hangokat
áraszt szét - Filoméla - csontjaid bánatára,
s a csókok, nevetések édes harmóniája:
erdei, titkos áldozat.
Kosarukból akantuszt nyújtsanak zsenge lánykák,
és ne áztassa könnycsepp a te sírodnak ágyát,
csak a harmat, a méz s a bor...
Bimbói Cytherének, nyíljanak venyigék
és röppenjen föl sóhajként halkan asszonyi érzés
a babér jelképe alól.
S ha mint Vergiliusban, sípját bükk üde lombja
alatt, szerelme napján, a pásztorfiu fújja,
nevedre zengjen éneket,
s küszködve a habokban vággyal és félelemmel,
a szűz najád fölizzon egyszerre és remegjen,
ha csak eszébe jut neved.
Egy furcsa, óriási árnyék éjjel a csúcson,
fekete Látomások csúcsán egy szatir fusson
kísérteti léptekkel át,
s a határtalan árnytól a bús kentaur riadjon,
csillagokkal zenélni emberentúli hangon
hangolgassa a fuvolát.
Robogjon át a ménes a térés hegyvidéken,
és túlvilági arcod fehér, testvéri fényben
a szűzi hold fürdesse meg,
s a Szatír szeme nézzen messzi csúcsra merengve,
a láthatárt borító óriási keresztre,
s a fényre a kereszt felett.
Feltöltő | P. T. |
Az idézet forrása | R. Gy. |
|
|