Diego, Gerardo: Romance del Duero

Río Duero, río Duero,
nadie a acompañarte baja;
nadie se detiene a oír
tu eterna estrofa de agua.

Indiferente o cobarde,
la ciudad vuelve la espalda.
No quiere ver en tu espejo
su muralla desdentada.

Tú, viejo Duero, sonríes
entre tus barbas de plata,
moliendo con tus romances
las cosechas mal logradas.

Y entre los santos de piedra
y los álamos de magia
pasas llevando en tus ondas
palabras de amor, palabras.

Quién pudiera como tú,
a la vez quieto y en marcha,
cantar siempre el mismo verso
pero con distinta agua.

Río Duero, río Duero,
nadie a estar contigo baja,
ya nadie quiere atender
tu eterna estrofa olvidada,

sino los enamorados
que preguntan por sus almas
y siembran en tus espumas
palabras de amor, palabras.

Duero vize, Duero vize,
nincs tenéked útitársad,
nem hallgatják révedőn
a te örök víz-danádat.

Tükrödnek a város gyáván,
közömbösen fordit hátat,
mintha szégyelné fogatlan
kőfalát, mit benne láthat.

De te vén Duero nevetsz, mig
őröli ezüst-szakállad
habok románcába szőve
a szegény, a meddő tájat.

Mágikus nyárfák közén át,
s szerte, hol kőszentek állnak,
folydogálsz, habodba hordva
szerető szavát a vágynak.

Ó, ki tudná azt a dalt
zsongni egyformán utánad,
lassu halkan, majd midőn
uj, meg uj ár sodra támad?

Duero vize, Duero vize,
nincs tenéked senki társad,
senki sem hallgatja már
elfelejtett viz-danádat.

Csak a hű szerelmesek,
kik a szívük utján járva
vágyaik forró szavát
dobják el a hűvös árba.