Eielson, Jorge Eduardo: Park egy alvó embernek (Parque para un hombre dormido Magyar nyelven)

Cerebro de la noche, ojo dorado
De cascabel que tiemblas en el pino, escuchad:
Yo soy el que llora y escribe en el invierno.
 
Palomas y níveas gradas húndense en mi memoria,
Y ante mi cabeza de sangre pensando
Moradas de piedra abren sus plumas, estremecidas.
Aun caído, entre begonias de hielo, muevo
El hacha de la lluvia y blandos frutos
Y hojas desveladas hiélanse a mi golpe.
Amo mi cráneo como a un balcón
Doblado sobre un negro precipicio del Señor.
 
Labro los astros a mi lado ¡oh noche!
Y en la mesa de las tierras el poema
Que rueda entre los muertos y , encendido, los corona
Pues por todo va mi sombra tal la gloria
De hueso, cera y humus que me postra, majestuoso,
Sobre el bello césped, en los dioses abrasado.
 
Amo así este cráneo en su ceniza, como al mundo
En cuyos fríos parques la eternidad es el mismo
Hombre de mármol que vela en una estatua
O que se tiende, oscuro y sin amor, sobre la yerba.

Éj agyvelője, csörgő aranyos
szeme, ami reszketsz a fenyőfán, halljátok:
én vagyok, aki sír és ír a télben.
 
Galambok és havas lépcsők süllyednek el emlékeimbe,
és gondolkodó véres fejem mellett
kőlakások bontják ki remegő tollukat,
még elesve is csóválom az eső fejszéjét
az alvó jégbegóniák között, és puha gyümölcsök
és virrasztó levelek fagynak meg, amerre sújtok;
így szeretem a koponyámat, mint egy erkély
hajlik az Úr komor szakadéka fölé.
 
Csillagokat munkálok mellettem, ó jég!
s a földek asztalán, és költeményt,
amely a halottak közt gurul, s kigyúlva díszíti őket,
mert mindent elönt az árnyék, mint a csont-,
viasz- és televénydicsőség, s megaláz engem fenségesen
a szép pázsiton, s elhamvaszt az istenekben.
 
Így szeretem a koponyám, hamvában, mint a földtekét,
amelynek hideg parkjaiban az örökkévalóság
maga a márványember, aki fenn virraszt egy szoborban,
vagy elnyújtózkodik a fűben sötéten s szerelem nélkül.