Espronceda, José de: Európa züllésére (La degradación Europa Magyar nyelven)

Miseria y avidez, dinero y prosa,

en vil mercado convertido el mundo,

los arranques del alma jencrosa

poniendo á precio inmundo;

cuando tu suerte y esplendor preside

un mercader que con su vara mide

el jenio y la virtud, mísera Europa,

y entre el lienzo vulgar que bordó de oro,

muerto tu antiguo lustre y tu decoro,

como á un cadáver fétido te arropa;

Cuando á los ojos blanqueada tumba,

centro es tu corazón de podredumbre,

cuando la voz en ti ya no retumba,

vieja Europa, del héroe ni el profeta,

ni en ti refleja su encantada lumbre,

el audaz entusiasmo del poeta;

yerta tu alma y sordos tus oidos,

con prosaico afanar en tu miseria,

arrastrando en el lodo tu materia,

solo abiertos al lucro tus sentidos:

¿Quién te despertará? ¿Qué nuevo acento,

cual la trompeta del estremo dia,

dará á tu inerte cuerpo movimiento,

y entusiasmo á tu alma y lozanía?

¡Ah! solitario entre cenizas frías,

mudas ruinas, aras profanadas,

y antiguos derruidos monumentos,

me sentaré, segundo Jeremías,

mis mejillas con lágrimas bañadas,

y romperé en estériles lamentos!!

No, que la inútil soledad dejando,

la ciudad populosa

con férrea voz recorreré cantando

y ajitará la jente temerosa,

como el bramido de huracán los mares,

el son de mis fatídicos cantares.

No, yo alzaré la voz de los profetas,

tras mi la alborotada muchedumbre,

sonarán en mi acento las trompetas

que derriben la inmensa pesadumbre

del réjio torreón que al vicio esconde,

y el mundo me oirá donde

el precio vil de infame mercancía,

del ajiotista en la podrida boca,

avaricioso oia:

¿Qué importa si provoca

mi voz la befa ile las almas viles?

¿Morir qué importa en tan gloriosa lucha?

¿Qué importa envidia que tu diente afiles?

Yo cantaré, la humanidad me escucha.

Yo volaré donde la tumba oculta

la antigua gloria y esplendor del mundo,

yo con mi mano arrancaré la losa,

removeré la tierra que sepulta,

semilla de virtud, polvo fecundo,

la ceniza de un héroe jenerosa:

y enmcdio el mundo, en la anchurosa plaza

de la gran capital, ante los ojos

de su dormida degradada raza

arrojando sus pálidos despojos:

"¡Oh! avergonzados!" gritaré á a la jente,

"¡Oh! de los hombres despreciable escoria,

venid, doblad la envilecida frente,

un cadáver no más es vuestra gloria!”.

Nyomor s kapzsiság, üzlet s próza árad,

a világ aljas piactérré vált ma,

a nemesebb lelkek indulatának

hitvány garas az ára,

mikor sorsod és dicsőséged őre

egy kalmár, aki csak úgy méri rőfre,

szegény Európa, szellemed s erényed,

és ősi fényed ékessége holtan,

arannyal szegett, de egyszerű gyolcsban,

mint bűzös tetemet borít be téged.

Mikor fehérlő sír vagy csak a szemnek,

és sírod központja a rothadásnak,

mikor szavát már a próféta benned

nem zendíti, vén Európa, s a hős se,

s nem csillog rajtad, mint a fény varázsa,

a költő vakmerő lelkesedése,

füled süket és lelked letarolva,

s nyomorodban hitványul igyekezve

nem sóvárogsz már másra, csak haszonra,

ki ébreszt fel téged? Miféle szózat

trombitál föl, akár a végítélet,

mely bénult testet még életre mozgat,

és lelket is víg buzgalomra éltet?

Mint Jeremiás, úgy ülök le éppen

meggyalázott oltárok, csorba, antik

emlékművek, néma romok honában

magánosan, a hamu hidegében,

s míg orcámon keresztül könny patakzik,

siránkozásba törnöm is hiába?

Nem! Én odahagyom meddő magányom,

s érchangú énekemmel,

mikor a nyüzsgő nagyvárost bejárom,

a félénk tömegeket úgy verem fel,

mint a tengeri orkán harsogása,

dalaimnak jóslatát harsonázva.

Nem! Én a próféták hangján kiáltok,

s fölkel a sokaság nyomomba hágni,

szavamra fölzengnek a trombiták, hogy

búbánatát lerontsák a királyi

bástyának, roppant bűnök menedékét,

s a hitvány portékában van-e érték,

megmondja a világ nekem időben,

a rothadó szájú tőzsdeüzérek

sem rejthetik előlem.

Mit számít, ha feléled

gúnyolni aljasok hada dalomra?

Mit számít a halál szép küzdelemben?

Irigy vicsorgás lelkemnek mi gondja?

Az emberiség hall dalolni engem, -

Odaszállok, ahol sírba temetve

a világ régi dicsősége, fénye,

csupasz kezemmel a követ ledöntöm,

megforgatom a földet, mely befedte

termékeny porod, csírázó erény, te

dicsőséges hős hamva itt a földön.

És óriási főterére állván

a nagyvárosnak, lököm oda sápadt

tetemeit, a világ szeme láttán,

a hétalvók elkorcsosult fajának.

„Ó, hitványak," - kiáltom a tömegnek -

„lealjasult homlokotok lesúnyva,

ó, szégyentelenek falkája, jertek,

dicsőségetek nem más, csak e hulla."