Gómez de Avellaneda, Gertrudis: A holdhoz (A la luna Magyar nyelven)

Tú, que rigiendo de la noche el carro,

Sus sombras vistes de cambiantes bellos,

Dando entre nubes -que en silencio arrollas-

Puros destellos,

Para que mi alma te bendiga y ame,

Cubre veloz tu lámpara importuna...

Cuando eclipsada mi ventura lloro,

¡Vélate, luna!

Tú, que mis horas de placer miraste,

Huye y no alumbres mi profunda pena

No sobre restos de esperanzas muertas

Brilles serena.

Pero ¡no escuchas! Del dolor al grito

Sigues tu marcha majestuosa y lenta,

Nunca temiendo la que a mí me postra,

Ruda tormenta.

Siempre de infausto sentimiento libre,

Nada perturba tu sublime calma

Mientras que uncida de pasión al yugo,

Rómpese mi alma.

Si parda nube de tu luz celosa

Breve momento sus destellos vela,

Para lanzarla de tu excelso trono

Céfiro vuela.

Vuela, y de nuevo tu apacible frente

Luce, y argenta la extensión del cielo

¡Nadie ¡ay! disipa de mi pobre vida

Sombras de duelo!

Bástete, pues, tan superior destino;

Con tu belleza al trovador inflama;

Sobre los campos y las gayas flores

Perlas derrama;

Pero no ofendas insensible a un pecho

Para quien no hay consolación ninguna

Cuando eclipsada mi ventura lloro,

¡Vélate, luna!

Te, ki fönn hajtván fogatát az éjnek,

látod árnyak szép színeváltozásit,

hintve felhők közt – ha suhansz a csöndben –

tiszta sugárid,

hold, a lelkem hogy szeretettel áldjon,

född el, oh, tüstént a te kandi lámpád ...

Éjre vált sorsom siratom, jaj, öltse

arcod a fátylát!

Te, ki láttad volt ama boldog órám,

ringj tovább, s több fényt ne fakassz e kínra ...

Holt remények dúlt kövein derűsen

vissza ne csillanj!

Ám ne is hallgasd meg e jajkiáltást,

lassudad, fennkölt utadat bejárva

sohse tarts attól, mi valóm kegyetlen

porba alázza.

Hisz te ment vagy mindama szenvedélytől,

vágy sosem ront bölcs nyugodalmad ellen,

míg engem gyötrőn leigáz ez érzet,

s megtöri lelkem.

Mert ha féltékeny feketén a felhő

kurta percig rád-borul, éjbe sújtva,

hogy ragyogj trónod magasán, zefír kél,

száll, s tovafújja.

Száll, s szelíd orcád rezegő ezüstje

újra égboltunk terein kiárad ...

Árva éltemről soha el nem illan

árnya a gyásznak!

Hagyj el hát, üdvös hivatásod űzd csak,

gyújts tüzet, bájlón, trubadúr szivébe,

gyöngyöket szórj száz viduló virágra

s szerte a rétre ...

Ám e bús keblet, mely iránt nem enyhülsz,

szívtelen kénnyel s cudarul ne bántsd hát ...

Éjre vált sorsom siratom, jaj, öltse

arcod a fátylát!