Garcilaso de la Vega: Soneto I (Cuando me paro…)

Cuando me paro a contemplar mi estado

y a ver los pasos por do me han traído,

hallo, según por do anduve perdido,

que a mayor mal pudiera haber llegado;

mas cuando del camino estó olvidado,

a tanto mal no sé por do he venido;

sé que me acabo, y más he yo sentido

ver acabar conmigo mi cuidado.

Yo acabaré, que me entregué sin arte

a quien sabrá perderme y acabarme

si ella quisiere, y aun sabrá querello;

que pues mi voluntad puede matarme,

la suya, que no es tanto de mi parte,

pudiendo, ¿qué hará sino hacello?

Álltomban újra végigélve egyszer

vándorlásomat hetedhét határon,

nagy szerencsével jártam, úgy találom,

hogy nem haltam csúfos halált ezerszer.

Ám hogyha elmém emlékezni restel,

bajom nagyságát bizony csak csodálom,

halálom percét nem félem, de bánom,

hogy édes kínomnak is vége ezzel.

Végem, mivel megadtam magam annak,

én ügyetlen, aki, ha kedve tartja,

s miért ne tartaná, vérem veszi,

mert ha megölhet a magam haragja,

az övé, mely részemmé lett magamnak,

ha teheti, mit tegyen, megteszi.