Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gerbasi, Vicente: Földem (Mi tierra Magyar nyelven)

Gerbasi, Vicente portréja

Mi tierra (Spanyol)

En la yerba tostada por el día, el sueño del caballo
nos rodea de flores, como el dibujo de un niño,
mientras la fruta cae del espeso follaje plateado,
que tiembla y brilla en las cigarras de una luz solitaria.
¿En qué edad vivo, ahora que atravieso esta soledad de fuego,
esta tristeza donde muge el toro en lontananza, esta nostalgia
donde el cacto crece entre las colinas y va hasta el horizonte,
esta monótona melancolía de la paloma torcaz, escondida,
aquí junto al río, más allá, no se sabe dónde, junto a la muerte,
bajo el cielo límpido que transporta alguna nube ardiente?
Ando entre derretidos espejos donde la flor se desfigura,
donde la miel resbala con el cuerpo deforme de los árboles,
por donde el ave pasa con un efímero temblor de iris.
La tierra muestra sus rojas heridas, sus pedruscos, sus cuevas,
sus grandes hormigas, sus gruesas hojas aceitosas, sus palmas,
sus viviendas de barro, donde el hombre cuelga su guitarra.
La gente seca en el viento del sol pieles de toro,
muele el maíz, hace el almidón, teje la fibra dorada,
mas anda como invisible, en silencio, en la pesadumbre,
en el humo del tabaco, buscando yerbas medicinales,
Interrogo y no recibo respuesta, y sólo alguna voz,
desde una puerta oscura que guarda la pobreza,
me dice: "Cuídate de la muerte en estos campos de la soledad",
y vuelve a esconderse, mientras el viento mueve sus llamas,
y levanta el polvo entre las resecas espigas,
entre los ancianos que permanecen sentados junto a la ceniza.
Nada de hecho, sólo siento el sol, silbar la serpiente;
nada he dicho aún, sólo sé que amo esta gente sonámbula,
que del mundo sólo conoce esta tierra roja, estas colinas rojas,
donde crece la vegetación más amarga y sedienta.
Nada sé, sólo oigo pasos, voces y cantos quejumbrosos,
y por la tarde veo que llevan un ataúd hacia la noche.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.amediavoz.com

Földem (Magyar)

A nap-perzselte füvön a ló álma, akár a kisgyerek rajza,
virágokkal díszíti föl magányunk,
mialatt az érett gyümölcs az ezüstlombról súlyosan leválik,
mely különös fénybogarak közt reszket fönt, úgy ragyog.
Miféle korban élek én, hogy így áthághatom a tűz
magányát, ezt a bánatot, amelyben a távolban bika bőg, ezt a mély sóvárgást, ahol
a kaktusz kiserked a dombok közt s a látóhatár felé felmered,
ezt a mély melankóliát az örvösgalamb szívén, mely itt búvik
a folyó mellett, amott, ki tudja, hol, a halál
melyik árnyékában, a szűz égbolt alatt, amely egy égő felhőt hordoz valahol?
Olvadt tükrök közt járok, virágok eltorzult arca előtt,
hol méz csorog a fák kicsavart testéből,
s hol madár rebben a magasban, mint a szivárvány múló remegése.
A föld vöröslő sebeit mutatja, sziklamezőit, köbarlangjait,
óriás hangyáit, húsos, olajdús leveleit, pálmafáit,
sárból vert kunyhóit, ahol gitár lóg a falon, vasszögre vetve.
Az emberek bikabőrt szárítanak a nap szelében,
kukoricát őrölnek, keményítőt készítenek, aranyló rostokat szőnek,
de halkan, szinte láthatatlanul járnak a szomorúságban,
a dohány fekete füstjében, gyógyító füveket kutatva egyre.
Kérdezek s nem kapok választ, csak egyetlen hang felel
egy homályló ajtó mélyéről, a szegénység sötét ajtajából,
mondván: „Óvakodj a haláltól s a magány
téres mezőitől", majd újra bezárul a sötétség, csak a szél lobogtatja lángjait,
és port kavar a csontszáraz kalászok közt,
a vének közt, kik rezzenetlen őrzik egyre a hamut.
Semmit se tettem még, csak érzem a napfényt, s hallom a kígyónak sziszegését;
nem mondtam semmit még, csak azt tudom: szeretem ezt az alvajáró népet,
amely csak ezt a vörös földet ismeri a világból, ezeket a vöröslő dombokat,
ahol a növények keserűbben és szomjasabban nyúlnak ki a földből.
Nem tudok semmit sem, csak lépteket, hangokat és bús siratókat hallok,
s látom az esten átvonulni őket, amint egy koporsót visznek az éjszakába.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaSz. F.

minimap