Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gil de Biedma, Jaime: Piazza del Popolo

Gil de Biedma, Jaime portréja

Piazza del Popolo (Spanyol)

Fue una noche como esta.
Estaba el balcon abierto
igual que hoy está, de par
en par. Me llegaba el denso
olor del río cercano
en la oscuridad. Silencio.
Silencio de multitud,
impresionante silencio
alrededor de una voz
que hablaba: presentimiento
religioso era el futuro.
Aquí en la Plaza del Pueblo
se oía latir -y yo,
junto a ese balcon abierto,
era también un latido
escuchando. Del silencio,
por encima de la plaza,
creció de repente un trueno
de voces juntas. Cantaban.
Y yo cantaba con ellos.
Oh sí, cantabamos todos
otra vez, qué movimiento,
qué revolución de soles
en el alma! Sonrieron
rostros de muertos amigos
saludándome a lo lejos
borrosos -pero qué jóvenes,
qué jóvenes sois los muertos!-
y una entera muchedumbre
me porrumpió desde dentro
toda de pie. Bajo la luz
de un cielo puro y colérico
era la misma canción
en las plazas de otro pueblo,
era la misma esperanza,
el mismo latido inmenso
de un solo ensordecedor
corazón a voz en cuello.
Sí, reconozco esas voces
cómo cantaban. Me acuerdo.
Aquí en el fondo del alma
absorto, sobre lo trémulo
de la memoria desnuda,
todo se está repitiendo.
Y vienen luego las noches
interminables, el éxodo
por la derrota adelante,
hostigados, bajo el cielo
que ansiosamente los ojos
interrogan. Y de nuevo
alguien herido, que ya
le conozco en el acento,
alguien herido pregunta,
alguien herido pregunta
en la oscuridad. Silencio.
A cada instante que irrumpe
palpitante, como un eco
más interior, otro instante
responde agónico.
                            Cierro
los ojos, pero los ojos
del alma siguen abiertos
hasta el dolor. Y me tapo
los oídos y no puedo
dejar de oír estas voces
que me cantan aquí dentro.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://romalibroabierto.blogspot.hu

Piazza del Popolo (Magyar)

Olyan éj volt, mint a mai.
Az az erkély is, akár ma,
éppúgy; ajtaja szélesre
kitárva. Felért hozzám a
jázminok kövér szaga is
a sötétségből. Csend. Szállt a
sokaság, a tömeg csendje,
lenyűgöző csend, vibrálva
hömpölygött egy hang körül, mely
beszélt: megérzéssé vált
a jövő. Szinte áhítattá.
Lüktetése, dobbanása
itt hallatszott a Nép Terén,
s én magam, az erkélyrácsra
támaszkodó idegen is
egy lüktetés voltam már a
számtalan közt. A Tér fölött
mint az égzengés, eláradt
most a sok hang. Énekeltek.
S én is - vélük eggyé válva.
Oh, igen, mind énekeltünk
most már: roppant robbanás a
lélekben! Lángoló Napok
forradalma! Holt barátra
gondoltam, mosolygott, intett
messziről, arca homályba
mosódott - de milyen ifjak
is vagytok, ti holtak! - állva
rámtört hirtelen belülről
ez az egész sokaság s a
tisztán kéklő és haragos
égbolt fénye alatt szállt a
dal, és ugyanaz a dal szállt
más népek terein, áradt,
ugyanaz a reménység volt,
süketítő dobbanása
ugyanazon roppant szívnek,
amint a torokba átcsap.
Emlékszem. Már ráismerek
e hangokra. A magába
fordult lélek emlékektől
remegő, lágy kocsonyája
most itt mindent megismétel,
most dalolnak, akkor láttam,
s most is látom a menetet
a végesincs éjszakában,
megvert sereg és üldözik
az ég alatt, melyre fáradt
szemmel les fel, félve; ismét
egy sebesült, a hangját csak,
de ismerem, megismerem
a sötétben, a homályban,
sebesült, valamit kérdez,
nem tudom. Csend.
Azután csak minden percre,
mely lüktetve rámtör,
visszhangként jön válasz,
másik perc felel belülről,
kínzó másik.
                    Behunynám a
szemem, de a lélek szeme
csak néz tovább, nagyra tárva,
szinte fáj már. És befogom
a fülem is, de hiába,
hallom, bennem énekelnek,
daluk bennem zúg és árad.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaA. L.

minimap