González Martínez, Enrique: Hortus Conclusus

Sobre mi propio corazón que espera,
llegadas del futuro o del olvido,
voces que fueron, almas que no han sido,
como en viejo portón llaman afuera:

El murmullo sutil de la primera
noche de amor, el canto desvaído
en luz lunar, el ideal seguido
con ansia inútil por la vida entera…

Ya sé de ese llamar; antes de ahora,
despertaba la fiebre abrasadora
que hoy, en noble pudor, la vida esconde.

El alma silenciosa y taciturna,
ha encendido su lámpara nocturna,
ha cerrado su puerta... y no responde.

A szívemen, mely várakozva hallgat,
volt hangok, s lelkek, melyek sose voltak,
eljövendők s felejtés fedte holtak,
mint vén kapun kopogva, felzavarnak:

az első szép szerelmes éj, az ajkak
lágy suttogása, a holdfénybe olvadt
dalok, az eszmények, amiket oly vad
hévvel kergettem, bárha egyre csaltak...

E hívást ismerem: miatta régen
a perzselő lázak tüzében égtem,
miket nemes szemérem rejt ma el.

A lélek hangtalan magába mélyed;
már meggyújtotta a kis éji mécset,
bezárta a kaput... és nem felel.