Guillén, Jorge: Desnudo

Blancos, rosas... Azules casi en veta,

retraídos, mentales.

Puntos de luz latente dan señales

de una sombra secreta.

Pero el color, infiel a la penumbra,

se consolida en masa.

Yacente en el verano de la casa,

una forma se alumbra.

Claridad aguzada entre perfiles,

de tan puros tranquilos

que cortan y aniquilan con sus filos

las confusiones viles.

Desnuda está la carne. Su evidencia

se resuelve en reposo.

Monotonía justa: prodigioso

colmo de la presencia.

¡Plenitud inmediata, sin ambiente,

del cuerpo femenino!

Ningún primor: ni voz ni flor. ¿Destino?

¡Oh absoluto presente!

Fehér és rózsa. S benn a kék erecske,

csak sejlőn - mint a márvány.

Az estnek fény cikázik orvul árnyán,

mely mintha szenderegne.

A félhomálytól menekülve szőttest

mintáz a szín nyalábban.

És felragyog a ház sötét nyarában

egy elnyúlt heverő test.

Fényét erős, kirajzolt tus-határok

tartják oly tiszta éllel,

hogy mind, akár a penge, vágja széjjel

a sok kis kószaságot.

A pihenésben eszmél önmagára

a pőre, gömbölyű hús:

hogy ő a lét, e dús, e bőkezű csúcs

derék egyhangúsága.

Ó, női test, te teljes végtelenség,

te dísztelen, magányos!

Se báj, se hang. Hát mondd, mi vagy? Talán sors?

Ó, legvalóbb Jelenlét!