Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Gutiérrez Nájera, Manuel: Mis enlutadas

Gutiérrez Nájera, Manuel portréja

Mis enlutadas (Spanyol)

Descienden taciturnas las tristezas
al fondo de mi alma,
y entumecidas, haraposas, brujas,
con uńas negras
mi vida escarban.

De sangre es el color de sus pupilas,
de nieve son las lágrimas,
hondo pavor me infunden..., yo las amo
por ser las solas
que me acompańan.

Aguárdolas ansioso, si el trabajo
de ellas me separa,
y búscolas en medio del bullicio,
y son constantes
y nunca tardan.

En las fiestas, a ratos se me pierden
o se ponen la máscara,
pero luego las hallo, y así dicen:
-¡Ven con nosotras!
Vamos a casa.

Suelen dejarme cuando, sonriendo,
mis pobres esperanzas
como enfermitas ya convalecientes
salen alegres
a la ventana.

Corridas huyen, pero vuelven luego
y por la puerta falsa
entran trayendo como nuevo huésped
alguna triste,
lívida hermana.

Abrese a recibirlas la infinita
tiniebla de mi alma,
y van prendiendo en ella mis recuerdos
cual tristes cirios
de cera pálida.

Entre esas luces, rígido tendido,
mi espíritu descansa;
y las tristezas, revolando en torno,
lentas salmodian,
rezan y cantan.

Escudrińando el húmedo aposento
rincones y covachas,
el escondrijo do guardé cuitado
todas mis culpas,
todas mis faltas,

y hurgando mudas, como hambrientas lobas,
las encuentran, las sacan,
y volviendo a mi lecho mortuorio
me las enseńan
y dicen: Habla.

En lo profundo de mi ser bucean,
pescadores de lágrimas,
y vuelven mudas con las negras conchas
en donde brillan
gotas heladas.

A veces me revuelvo contro ellas
y las muerdo con rabia,
como la nińa desvalida y mártir
muerde a la arpía
que la maltrata.

Pero en seguida, viéndose impotente,
mi cólera se aplaca.
¿Qué culpa tienen, pobres hijas miías,
si yo las hice
con sangre y alma?

Venid, tristezas de pupila turbia,
venid, mis enlutadas,
las que viajáis por la infinita sombra
donde está todo
lo que se ama.

Vosotras no engańáis; venid, tristezas,
oh, mis criaturas blancas
abandonadas por la madre impía,
tan embustera,
por la esperanza!

¡Venid y habladme de las cosas idas,
de las tumbas que callan,
de muertos buenos y de ingratos vivos...
Voy con vosotras,
vamos a casa.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.los-poetas.com

Siralmaim (Magyar)

Siralmaim valóm mélyébe vesznek,
süllyednek csöndesedten;
rongyos condrájú, zsibbasztó szipirtyók
fekete karma
váj életemben.

Aszó szembogaruk színe a véré,
a könny hó e szemekben;
iszonytatóak ...; én szeretem őket,
mivel csupán ők
kísérnek engem.

Csak megfáradtan tőlük el ne váljak,
igy aggódom ijedten;
állhatatosak, sose késlekedtek,
ha zavaromban
őket kerestem.

Ünnepnapokon el-elhagynak olykor,
vagy maszkba rejtezetten
bujkálnak; de igy szólnak: Hazamenjünk,
gyere velünk! —, ha
nyomukra leltem.

Mind fenyeget: elhagy, s akkor reményem
szegény, vidám seregben,
mint száz kórság, lábadozásra váltan,
ablakon által
fürgén kilebben,

s elfut, de már hamis ajtón keresztül
fordul is vissza sebten:
Új vendégként húgát hozza, a sápadt
szomorúságot,
borús-esetten.

A végtelen homály őket fogadni
kitárul a szivemben:
emlékeim mind jobban belehúnynak,
mint mécses-oltár,
ha csonkra rebben.

E fényekben feszülten és meredten
elszenderül a lelkem;
körötte lassúdan fohászt rebeg, majd
fölzeng, zsolozsmál
száz szenvedelmem.

Nyirkos szobám sok sarkából-zugából
kifürkész sunyi lesben,
mint rejtekből, minden bűn, hiba, minden,
mit elkövettem
s mit eltemettem.

S borzolja szőrét, éhező csikaszként
kirajzik bősz tömegben
és halálos ágyam körül gomolydul:
Szólalj! — vonyít mind,
majd-oktat engem.

Mint könnyhalászok, létem tengerébe
buknak, mely feneketlen;
éjszín kagylókkal némán fölmerülnek:
jegeces cseppűk
csillanva rezzen.

Olykor tébolyultan mardosom őket,
kelvén erejük ellen,
mint gyámolatlan, vértanú leány mar
hárpia némbert,
ki vad-kegyetlen.

De mind felől elvonul haragom, ha
látom: mily tehetetlen.
Szegény leányaim, mi bűnötök van?
Bűnt szívvel-vérrel
én cselekedtem!

Jöjj hát, zavart szemek szomorúsága,
jőjj hát, te véghetetlen
árnyon át bolygó száz gyászom, siralmam,
hol mindaz él, mit
egykor szerettem.

Jöjj hát, szűz teremtményem, sose csalsz meg,
jöjj hát, sok gyötredelmem,
kit céda anyja elhagyott gonosz mód,
hiszen reményként
hazug, szivetlen.

Jöjj hát, megnémult sírokról regélni
s múltról, mely messzi reppen,
s hálátlan élőről és jó halottról ...
Már hazavágyom
kíséretedben.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap