Herrera y Reissig, Julio: El cura

Es el cura... Lo han visto las crestas silenciarías,
luchando de rodillas con todos los reveses,
salvar en pleno invierno los riesgos montańeses
o trasponer de noche las rutas solitarias.

De su mano propicia, que hace crecer las mieses,
saltan como sortijas gracias involuntarias;
y en su asno taumaturgo de indulgencias plenarias,
hasta el umbral del cielo lleva a sus feligreses...

El pase del hisopo al zueco y la guadańa;
él ordeńa la pródiga ubre de su montańa
para encender con oros el pobre altar de pino;

de sus sermones fluyen suspiros de albahaca;
el único pecado que tiene es un sobrino...
Y su piedad humilde lame como una vaca.

Ő a pap… Gond, baj ellen, a Gonosz ellen lázad
fohásszal, térdre hullva; s a hegycsúcs némán nézi,
amint az éjben útnak indul csikorgó, téli
ösvények közt botolva a vaksötét homálynak.

Áldásosztó kezéből, melytől a kalász érik,
akaratlanul is kegy s malasztok ezre árad.
Szamara csodatévő – teljes a bűnbocsánat –
s rajt híveit a mennyek küszöbéig kíséri.

Az izsópot letéve a dombok közé felmegy,
s megfeji – kapálgatja – bő tőgyeit a hegynek,
hogy a szegényes oltárt arany borral köszöntse.

A prédikációból sóhaj száll: rozmaring-ág,
mert vétke van: egy gyermek. Úgymond – unokaöccse…
És jámbor tehénként bőg ajkán az ájtatosság.