Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hierro, José: Egy esztétára (Para un esteta Magyar nyelven)

Hierro, José portréja

Para un esteta (Spanyol)

   Tú, que hueles la flor de la bella palabra, 

acaso no comprendas las mías, sin aroma. 

Tú, que buscas el agua que corre transparente, 

no has de beber mis aguas rojas. 

 

   Tú, que sigues el vuelo de la belleza, acaso

nunca jamás pensaste cómo la muerte ronda,

ni cómo vida y muerte -agua y fuego- , hermanadas,

van socabando nuestra roca.

 

   Perfección de la vida que nos talla y dispone

para la perfección de la muerte remota.

Y lo demás, palabras, palabras y palabras;

¡ay!, palabras maravillosas.

 

   Tú, que bebes el vino en la copa de plata,

ignoras el camino de la fuente que brota

en la piedra. No sacias tu sed en su agua pura

con tus dos manos como copa.

 

   Lo has olvidado todo porque lo sabes todo.

Te crees dueño, no hermano menor, de cuanto nombras.

Y olvidas las raíces ("Mi obra", dices), olvidas

que vida y muerte son tu obra.

 

   No has venido a la tierra a poner diques y orden

en el maravilloso desorden de las cosas.

Has venido a nombrarlas, a comulgar con ellas

sin alzar vallas a su gloria.

 

   Nada te pertenece. Todo es afluente, arroyo.

Sus aguas en tu cauce temporal desembocan.

Y hechos un solo río, os verteis en el mar

"que es el morir", dicen las coplas.

 

   No has venido a poner orden, dique. Has venido 

a hacer moler la muela con tu agua transitoria.

Tu fin no está en ti mismo ("Mi Obra", dices), olvidas

que vida y muerte son tu obra.

 

   Y que el cantar que hoy cantas será apagado un día

por la música de otras olas.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.bauleros.org/esteta.html

Egy esztétára (Magyar)

Te, aki szép szavaknak szagával illatos vagy,

tán nem érted enyéim, ezekből jó szag nem dől.

Te, aki átlátszó vizet keresgetsz,

nem bírsz inni rozsdás vizemből.

 

Te, aki nézed röptét a szépségnek, talán még

sosem gondoltál arra, a halál mint kereng fönn,

sem, hogy halál és élet - víz s tűz - testvéri rendben

áskál, amíg szikla nem reng s dől.

 

Tökéletesedése az életnek, mely minket

a halál tökélyének készít elő teremtőn.

A többi puszta szó csak, szavak, szavak szavakról,

jaj, mennyi szép szó, mennyi fennkölt!

 

Te, aki jó bort inni ezüst kupából szoktál,

nem ismered a járást a forráshoz, mely feltör

szikla tövén. Nem oltod tiszta vizével szomjad

két egymáshoz tett tenyeredből.

 

Mindent elfelejtettél, mivelhogy tudsz már mindent.

Mint uruk, s nem kisöccsük, sok nevet emlegetsz föl.

Gyökereid felejted („Művem", szólsz), elfelejtvén:

műved, hogy éltél s haltál, nem több.

 

Nem azért élsz a földön, hogy gátat vess, rendet szabj

rendetlen dolgoknak, bár bűbájuk elképesztő.

Jöttél, hogy sorold őket, áldozz velük, ám ehhez

nincs oltárul tőled emelt kő.

 

Nem tulajdonod semmi. Minden folyik, patakzik.

Vizük árkodba ömlik, időleg, idegenből.

S folyóvá egyesülve, mindent elnyel a tenger

(„az a halál", fülembe csendül).

 

Nem azért vagy, hogy gáttal szabályt teremts az árnak.

Csak malomköved járjon, kapott víztől kerengőn.

Célod nem magad tűzöd („Művem", szólsz), elfelejtvén:

műved, hogy éltél s haltál, nem több.

 

S hogy nótád, mit ma gajdolsz, elfojtja egy napon majd

más dal hulláma múltfelejtőn.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap