Jiménez, Juan Ramón: De Amaneceres

Brisas primaverales

embriagan mi estancia                                

de una áspera fragancia

de hojas verdes, con agua, de rosales.

Aún no da el sol en el papel, escrito

con mano firme y pura,

mientras el noble corazón contrito

trocaba, blando, su amargura

en dulzura...

¡Qué paz y qué ventura!

Amanece, riendo, en lo infinito.

  La fronda, ya despierta

y plena de la tropa cristalina

que engarza el alba en su gorjear bendito,

dora su claridad, que aún sueña, oscura;

¡viva esperanza cierta

en que la duda, fúnebre, perdura,

se va a colgar de una expresión divina!...

Canta la codorniz, fresca, allá abajo...

Viene un gorrión a la ventana abierta...

Pienso en Dios...

                          Y trabajo.

Tavaszi könnyű, részeg

szél leng szobámon át,

a hozza a zöld levélzet

és víz és rózsák fanyar illatát.

Szilárd kezemvonásán még a hűs ég

egyetlen sugara se látszik,

de mézre váltja már a keserűség

hangját a nemes, lágy szív

csendben...

Mily üdv, s mily béke leng fenn!

Nevetve pirkad most a végtelenben.

A megébredt levélkék,

míg rajtuk szent madárfütty-foglalatban

ezer hajnali ékkő cseppje rebben,

megfürdetik az alvó fényt aranyban...

Éljen a biztos, hű reménység,

mitől a kétség gyászos húrja pattan,

s a szó, mitől a bánat visszaretten!...

Fürj dalol alant szerenádot...

Tárt ablakomra egy veréb lép...

Istent érzem...

                    S munkához látok.