Jiménez, Juan Ramón: Elegias XXIX

Tú, dorador romántico de las quimeras blancas,
oh, tú, sol de la tarde, que en este muro brillas,
de qué jardín de ocaso, y en qué rosal, arrancas
ese esplendor lejano de rosas amarillas?
 
Cristal de plata y oro del agua de este prado,
fruto de sangre y fuego del chopo de oropeles,
desgarra con un rayo de ensueño mi costado
y que mi corazón llore en sus cascabeles!
 
Haz llama mi ceniza ; mi ruina, tesoro;
cual por una avenida, vete por mi memoria…
la mariposa negra házmela estrella de oro,
la espina que me dores, tórnamela ilusoria!

Ködszürke vízióknak aranyba bűvölője,
Délután tiszta napja, mely ráragyogsz a falra,
Mennyei lugasoknak vigságot adva nő-e
A sárga rózsa, fényed mely testvérének vallja?
 
Mennyei rét vizének ezüstkristályos árja,
Volt-nincs aranyfa vérből és tűzből lett gyümölcse,
Küldj egy sugárt, hasítót, hogy oldalam kitárja
S szívem a büszke szekfük fényköntösét felöltse.
 
Emlékeimnek útján mint sétányon cikázz át,
Tedd kinccsé, ami rom már, lánggá testemnek üszkét,
Fekete pillangónak add csillag ragyogását,
Poézis aranyával tedd álommá a tüskét!