Jesús Villalpandonak
Meghívta a keresztanyám Águedát,
hogy nálunk töltse az egész napot
s megérkezett unokanéném,
keményített ruhában,
ám ijesztő és ünnepélyes,
furcsa gyászban.
Águeda csörgött a keményítőtől
és úgy rémlett,
hogy zöld szeme, piros orcája
engem véd a félős gyásztól...
Piciny fiúcska voltam,
már tudtam, hogy az O az gömbölyű,
s amint Águeda szorgosan-szelíden
rakosgatott a zengő folyosón,
egyszerre csak valami ösmeretlen
hideglelés viszolygott rajtam át.
(Nyilván azóta van meg hős-bolond
szokásom, hogy magamban is beszélek.)
Amikor ettünk, a nyugodt, idilli,
öreg ebédlő csöndes félhomályán
kábulva hallgattam, hogyan csörömpöl
kés, villa és kanál időközönként
s hogyan csilingel, trillázó kacajjal
Águeda hangja.
Ó, egész olyan volt,
(e gyász, e zöld szem, e piros arc)
mint holmi tarka-cifra nagykosár,
almával és szőlővel megrakottan,
egy régi szekrény ódon ében éjén.