Lugones, Leopoldo: 12. Holocausto (Los doce gozos)

Llenábanse de noche las montañas,
y a la vera del bosque aparecía
la estridente carreta que volvía
de un viaje espectral por las campañas.

Compungíase el viento entre las cañas,
y asumiendo la astral melancolía,
las horas prolongaban su agonía
paso a paso a través de tus pestañas.

La sombra pecadora a cuyo intenso
influjo arde tu amor como el incienso
en apacible combustión de aromas,

miró desde los sauces lastimeros,
en mi alma un extravío de corderos
y en tu seno un degüello de palomas.

A hegy megtelt az éjszakával, és lenn
az erdő alján nyikorogva tűnt fel
egy ökrösszekér, mint valami bűnjel,
szellemútjáról térvén meg a réten.

Nád ringott a lábához-kushadt szélben,
s felöltve mind e bút, csillagszemükkel,
halódó órák csepegtek, mint szűrt tej,
sűrűszövésű pilládon fehéren.

A bűnös árny, amelynek olajától
tömjénfüstös szerelmed zöldje lángolt,
most hamvadt illat-parazsakkal telten

a fűzfán ül s új áldozatra vár itt,
lesve lelkem eltévedt báránykáit,
s a leölt fehér galambot öledben.