Lugones, Leopoldo: Pleno sol

El calor, de vibrante, parecía sonoro.

El cielo era una tenue soflama de alcohol

Y la siesta como una gruesa castaña de oro,

Se entreabría en el ámbito, crepitada de sol.

Bajo el soto cuya íntima sombra la espiaba, acaso.

Palpitante en la linfa vivaz del manantial,

La náyade torcía su trenza de oro al paso,

Y era el agua desnuda su cuerpo de cristal.

Una lánguida brisa, pálida entre sus tules,

Corriendo por los campos a su azaroso albur,

Removía en los céspedes suaves plantas azules,

O en un largo carrizo silbaba al viento Sur.

La siesta declinaba, y en la aguja vibrante

De un noble álamo, el trino del jilguero feliz,

Desmenuzaba claros maíces de diamante,

Anunciando a los surcos el oro del maíz.

En generoso aliento se exhalaba el tomillo.

La tarde puso un poco de rosa en su pincel.

Y un haz de sol poniente, ya manso y amarillo,

Se tendió ante la casa como un largo lebrel.

A hőség szinte peng már, úgy vibrál, reszket égve.

Halványan ég az ég is, kék lánggal, mint a szesz.

S a gömbölyű szieszta aranyló gesztenyéje

a tornác naptüzében pattogva repedez.

A berek-alji árnyék titkon lesi, talán már

lüktetve is, a forrást, mely pezsgő, eleven,

hol aranyba csavarja haját a szép najád-lány,

maga a víz a teste, kristályos, meztelen.

Egy tülljei közt sápadt, lankatag szellő szökken

kószálva át a réten, hol céltalan cikáz,

és míg a gyep ezüstje kékjét borzolja könnyen,

a Déli Szélnek hosszú nádszálon fuvoláz.

A hőség már hanyatlik, az egyre boldogabb csíz

egy jegenyefa karcsú, rezzenő tűhegyén

hirdetgeti - míg csőre gyémántos magvat aprít -

hogy magvak aranyával lesz dús a televény.

Ecsetjére az alkony rózsaszín cseppet csíp fel,

nagyot sóhajt a zsálya, kövér illata száll.

S a nyugvó nap sugára már sárgán és szelíden

a kapu elé kushad, mint egy hosszú agár.