Machado, Manuel: Tiziano: Carlos Quinto

El que en Milán nieló de plata y oro

la soberbia armadura, el que ha forjado

en Toledo este arnés, quien ha domado

el negro potro del desierto moro...

El que tiñó de púrpura esta pluma,

que al aire en Mulberg prepotente flota,

esta tierra que pisa, y la remota

playa de oro y de sol de Moctezuma...

Todo es de este hombre gris, barba de acero,

carnoso labio socarrón, y duros

ojos de lobo audaz, que, lanza en mano,

recorre su dominio, el Mundo entero,

con resonantes pasos, y seguros.

En este punto lo pintó el Tiziano.

Kinek Milánó ezüstje, aranyfa

világol fegyverén; ki Toledóból

szerszámot vesz; ki kengyelébe tombol

s a mór sivatag csikaját sanyarja.

Aki a szárnyat festi meg bíborra,

mely a mühlbergi levegőbe szálldos,

ki Moktezuma földjén napvilágos

fövenyt kavar a partokat tiporva.

A színe szürke, vasból vad szakálla,

buján dagad az ajka - szemefénye

csikaszok csillaga, kezébe lándzsa,

ront birodalmából a nagyvilágra

s visszhanggal bong halálbizonyos lépte:

ez ő, ez volt Tizián látomása.