Magellanes Moure, Manuel: Az ablakok (Las Ventanas Magyar nyelven)

Maestro Constructor: ¿ creés que las ventanas serán muchas ?

Pues yo pienso que no son tantas

como las que debiera poseer esta casa.

Si antes amé la sombra fue porque había en mi alma

la inquietud de un secreto, la angustia de una falla.

Si antes amé la sombra fue por creer que en ella

se encontraba mi ventura...

Yo iba a tientas y a cada paso subir creía

por la ilusoria escala que a la dicha conduce,

pero bajaba y bajaba...

Yo iba a tientas; yo iba guiado por la cálida

presión de una mano menuda, mano adorada,

¡ mano a cuyo recuerdo mi voluntad desmaya !

¿Guiado? ¡No! Yo iba fiebrosamente en alas

de una ilusión, de un vértigo, de una pasión, de un ansia...

¡ Me impelía una fuerza interior, me arrastraba

un impulso invencible y se me iba el alma

como se va en el viento la enloquecida llama !

La sombra, y en la sombra los labios de la amada

suaves, muy suaves, con ese vivo sabor que nada

podría igualar, con ese sabor que en vano

tratas de definir, pobre poeta.

¿Dulzura? No: te engañas.

No eran dulces los besos de la mujer amada...

Lentamente, en la sombra, con deliciosa calma

mis labios en sus labios dejé, por ver si hallaba

la expresión milagrosa, la divina palabra

que dijera el sabor de un beso y la increada

expresión aun la busco sin hallarla.

No es dulzura, no es miel, no es néctar. Son opacas

esas voces y el beso como una luz irradia

luz que hace transparentes nuestras oscuras almas.

Miel y luz y placer infinito y nostalgia

de un cielo inaccesible, de una gloria lejana.

Sed que implacablemente devora las entrañas,

sed que con la embriaguez del beber no se sacia

sino que se acrecienta; sed que solo se apaga

cuando en la dulce copa cae en gotas amargas

el desengaño.

Luz, dulzura, sed, todo eso.

Y locura... ¡oh, que viva locura la del beso!

La sombra, y en la sombra sus labios...

¿ Las ventanas ? Perdóneme Maestro Constructor: lo olvidaba.

¿Creíste que eran muchas? Pienso que no son tantas

como las que debiera poseer ésta casa.

Si antes amé la sombra hoy la luz me hace falta.

¡ Quiero que el primer rayo de luz entre en mi estancia

y que e extinga en ella su última mirada !

En la sombra, Maestro, germinó mi desgracia;

puede ser que a la luz mi ventura renazca.

¿ A qué ir tras la sombra ? Llegará sin buscarla:

llegará con la tarde y ascenderá pausada...

Y al fin vendrá mi noche que no tiene mañana.

Építőmesterem: azt hiszed, sok az ablak?

Azt gondolom azonban, hogy oly sok nem akadhat,

mint amennyi kijárna érdem szerint e laknak.

Ha korábban az árnyat szerettem, amiatt csak,

hogy egy titkos mulasztás rémképei zavartak.

Ha szerettem az árnyat, csak mert hogy benne lappang,

azt gondoltam, a sorsom.

Vakon vágtam utamnak,

azt hittem, hogy a lábam az üdv felé haladgat

a szemfényvesztő létrán, és zuhant csak, zuhant csak ...

Csupán egy kicsi kéz volt, mely vezetett, vigasztalt

szorító melegével, egy imádva magasztalt,

melyet ha felidézek, akaratom lelankad.

Vezetett? Nem! Repültem egy lázbeteg sugallat

szárnyán, szédűletet érezve, aggodalmat.

Belső hatalom unszolt, s egy mindenen uralmat

nyerő vágy kényszerített, hogy oly mohón haladjak,

akár a láng, amellyel őrült szelek szaladnak.

Az árnyék és az árnyban a kedves, puha ajkak,

melyeknek édes ízét, a hasonlíthatatlant,

pontosan körülírni sosem tudod magadnak,

poétám.

Édes íz? Nem. Érzékeid becsapnak.

A forrón szeretett nők nem édes csókot adnak!

Csendes gyönyörűséggel lassan ősszetapadtak

ajkaink a homályban, s én a felfoghatatlant

kutattam, a varázsszót, mely feleletet adhat,

milyen ízű a csók, a nemlétezö fogalmat

kerestem, tudva, hogy nincs aki ráakadhat.

Nem édesség, se nektár, se méz. Földhözragadtak

e szavak, míg a csókból fénysugarak fakadnak,

melyek sötét szivünkön ragyogva átnyilallnak.

Méz, fény, gyönyör, örök vágy egy soha nem tapasztalt

dicsőségre, egy égre, amelyet eltakartak.

Szomjúság, mely belünkben kegyetlenül sanyargat,

melyre a részegítő ivás se hoz nyugalmat,

hanem csak felfokozza; s melynek véget csak az szab,

ha az édes kehelybe a csalódás fanyar, vad

cseppjei hullanak...

Fény, méz, és szomj ugyancsak,

meg téboly... ó, a csókok mily tébolyba ragadnak!

Az árny s az édes ajkak az árnyban...

- S a sok ablak? Bocsáss meg, mesterem, feledékeny agyamnak...

Azt hitted, hogy a számuk netán túlságosan nagy?

Nem annyi, gondolom, mint mi kijárna e laknak.

Ha rég az árnyra vágytam, ma a fény, mi vigaszt ad.

Vesse szobámba első fénysugarát a nap, majd

lobbanjon benne végsőt, ezt kívánom magamnak.

Balsorsom napjai az árnyékban fogantak;

a fényben jószerencsém tán újra szárnyra kaphat.

Mért keressük az árnyat? - Amúgyis ránkakadhat.

Megjön, s lassan előlép, ha vége lesz a napnak...

S végül beáll az éjjel, mely nem lát sose hajnalt.