Marías, Javier: Corazón tan blanco

No he querido saber, pero he sabido que una de las niñas, cuando ya no era niña y no hacía mucho que había regresado de su viaje de bodas, entró en el cuarto de baño, se puso frente al espejo, se abrió la blusa, se quitó el sostén y se buscó el corazón con la punta de la pistola de su propio padre, que estaba en el comedor con parte de la familia y tres invitados. Cuando se oyó la detonación, unos cinco minutos después de que la niña hubiera abandonado la mesa, el padre no se levantó en seguida, sino que se quedó durante algunos segundos paralizado con la boca llena, sin atreverse a masticar ni a tragar ni menos aún a devolver el bocado al plato; y cuando por fin se alzó y corrió hacia el cuarto de baño, los que lo siguieron vieron cómo mientras descubría el cuerpo ensangrentado de su hija y se echaba las manos a la cabeza iba pasando el bocado de carne de un lado a otro de la boca, sin saber todavía qué hacer con él. Llevaba la servilleta en la mano, y no la soltó hasta que al cabo de un rato reparó en el sostén tirado sobre el bidet, y entonces lo cubrió con el paño que tenía a mano o tenía en la mano y sus labios habían manchado, como si le diera más vergüenza la visión de la prenda íntima que la del cuerpo derribado y semidesnudo con el que la prenda había estado en contacto hasta hacía muy poco: el cuerpo sentado a la mesa o alejándose por el pasillo o también de pie. Antes, con gesto automático, el padre había cerrado el grifo del lavabo, el del agua fría, que estaba abierto con mucha presión. La hija había estado llorando mientras se ponía ante el espejo, se abría la blusa, se quitaba el sostén y se buscaba el corazón, porque, tendida en el suelo frío del cuarto de baño enorme, tenía los ojos llenos de lágrimas, que no se habían visto durante el almuerzo ni podían haber brotado después de caer sin vida. En contra de su costumbre y de la costumbre general, no había echado el pestillo, lo que hizo pensar al padre (pero brevemente y sin pensarlo apenas, en cuanto tragó) que quizá su hija, mientras lloraba, había estado esperando o deseando que alguien abriera la puerta y le impidiera hacer lo que había hecho, no por la fuerza sino con su mera presencia, por la contemplación de su desnudez en vida o con una mano en el hombro. Pero nadie (excepto ella ahora, y porque ya no era una niña) iba al cuarto de baño durante el almuerzo. El pecho que no había sufrido el impacto resultaba bien visible, maternal y blanco y aún firme, y fue hacia él hacia donde se dirigieron instintivamente las primeras miradas, más que nada para evitar dirigirse al otro, que ya no existía o era sólo sangre. Hacía muchos años que el padre no había visto ese pecho, dejó de verlo cuando se transformó o empezó a ser maternal, y por eso no sólo se sintió espantado, sino también turbado. La otra niña, la hermana, que sí lo había visto cambiado en su adolescencia y quizá después, fue la primera en tocarla, y con una toalla (su propia toalla azul pálido, que era la que tenía tendencia a coger) se puso a secarle las lágrimas del rostro mezcladas con sudor y con agua, ya que antes de que se cerrara el grifo, el chorro había estado rebotando contra la loza y habían caído gotas sobre las mejillas, el pecho blanco y la falda arrugada de su hermana en el suelo. También quiso, apresuradamente, secarle la sangre como si eso pudiera curarla, pero la toalla se empapó al instante y quedó inservible para su tarea, también se tiñó. En vez de dejarla empaparse y cubrir el tórax con ella, la retiró en seguida al verla tan roja (era su propia toalla) y la dejó colgada sobre el borde de la bañera, desde donde goteó. Hablaba, pero lo único que acertaba a decir era el nombre de su hermana, y a repetirlo. Uno de los invitados no pudo evitar mirarse en el espejo a distancia y atusarse el pelo un segundo, el tiempo suficiente para notar que la sangre y el agua (pero no el sudor) habían salpicado la superficie y por tanto cualquier reflejo que diera, incluido el suyo mientras se miró. Estaba en el umbral, sin entrar, al igual que los otros dos invitados, como si pese al olvido de las reglas sociales en aquel momento, consideraran que sólo los miembros de la familia tenían derecho a cruzarlo. Los tres asomaban la cabeza tan sólo, el tronco inclinado como adultos escuchando a niños, sin dar el paso adelante por asco o respeto, quizá por asco, aunque uno de ellos era médico (el que se vio en el espejo) y lo normal habría sido que se hubiera abierto paso con seguridad y hubiera examinado el cuerpo de la hija, o al menos, rodilla en tierra, le hubiera puesto en el cuello dos dedos. No lo hizo, ni siquiera cuando el padre, cada vez más pálido e inestable, se volvió hacia él y, señalando el cuerpo de su hija, le dijo “Doctor”, en tono de imploración pero sin ningún énfasis, para darle la espalda a continuación, sin esperar a ver si el médico respondía a su llamamiento. No sólo a él y a los otros les dio la espalda, sino también a sus hijas, a la viva y a la que no se atrevía a dar aún por muerta, y, con los codos sobre el lavabo y las manos sosteniendo la frente, empezó a vomitar cuanto había comido, incluido el pedazo de carne que acababa de tragarse sin masticar. Su hijo, el hermano, que era bastante más joven que las dos niñas, se acercó a él, pero a modo de ayuda sólo logró asirle los faldones de la chaqueta, como para sujetarlo y que no se tambaleara con las arcadas, pero para quienes lo vieron fue más bien un gesto que buscaba amparo en el momento en que el padre no se lo podía dar. Se oyó silbar un poco. El chico de la tienda, que a veces se retrasaba con el pedido hasta la hora de comer y estaba descargando sus cajas cuando sonó la detonación, asomó también la cabeza silbando, como suelen hacer los chicos al caminar, pero en seguida se interrumpió (era de la misma edad que aquel hijo menor), en cuanto vio unos zapatos de tacón medio descalzados o que sólo se habían desprendido de los talones y una falda algo subida y manchada – unos muslos manchados –, pues desde su posición era cuanto de la hija caída se alcanzaba a ver. Como no podía preguntar ni pasar, y nadie le hacía caso y no sabía si tenía que llevarse cascos de botellas vacíos, regresó a la cocina silbando otra vez (pero ahora para disipar el miedo o aliviar la impresión), suponiendo que antes o después volvería a aparecer por allí la doncella, quien normalmente le daba las instrucciones y no se hallaba ahora en su zona ni con los del pasillo, a diferencia de la cocinera, que, como miembro adherido de la familia, tenía un pie dentro del cuarto de baño y otro fuera y se limpiaba las manos con el delantal, o quizá se santiguaba con él. La doncella, que en el momento del disparo había soltado sobre la mesa de mármol del office las fuentes vacías que acababa de traer, y por eso lo había confundido con su propio y simultáneo estrépito, había estado colocando luego en una bandeja, con mucho tiento y poca mano – mientras el chico vaciaba sus cajas con ruido también –, la tarta helada que le habían mandado comprar aquella mañana por haber invitados; y una vez lista y montada la tarta, y cuando hubo calculado que en el comedor habrían terminado el segundo plato, la había llevado hasta allí y la había depositado sobre una mesa en la que, para su desconcierto, aún había restos de carne y cubiertos y servilletas soltados de cualquier manera sobre el mantel y ningún comensal (sólo había un plato totalmente limpio, como si uno de ellos, la hija mayor, hubiera comido más rápido y lo hubiera rebañado además, o bien ni siquiera se hubiera servido carne). Se dio cuenta entonces de que, corno solía, había cometido el error de llevar el postre antes de retirar los platos y poner otros nuevos, pero no se atrevió a recoger aquéllos y amontonarlos por si los comensales ausentes no los daban por finalizados y querían reanudar (quizá debía haber traído fruta también). Como tenía ordenado que no anduviera por la casa durante las comidas y se limitara a hacer sus recorridos entre la cocina y el comedor para no importunar ni distraer la atención, tampoco se atrevió a unirse al murmullo del grupo agrupado a la puerta del cuarto de baño por no sabía aún qué motivo, sino que se quedó esperando, las manos a la espalda y la espalda contra el aparador, mirando con aprensión la tarta que acababa de dejar en el centro de la mesa desierta y preguntándose si no debería devolverla a la nevera al instante, dado el calor. Canturreó un poco, levantó un salero caído, sirvió vino a una copa vacía, la de la mujer del médico, que bebía rápido. Al cabo de unos minutos de contemplar cómo esa tarta empezaba a perder consistencia, y sin verse capaz de tomar una decisión, oyó el timbre de la puerta de entrada, y como una de sus funciones era atenderla, se ajustó la cofia, se puso el delantal más recto, comprobó que sus medias no estaban torcidas y salió al pasillo. Echó un vistazo fugaz a su izquierda, hacia donde estaba el grupo cuyos murmullos y exclamaciones había oído intrigada, pero no se entretuvo ni se acercó y fue hacia la derecha, como era su obligación. Al abrir se encontró con risas que terminaban y con un fuerte olor a colonia (el descansillo a oscuras) procedente del hijo mayor de la familia o del reciente cuñado que había regresado de su viaje de bodas no hacía mucho, pues llegaban los dos a la vez, posiblemente porque habían coincidido en la calle o en el portal (sin duda venían a tomar café, pero nadie había hecho aún el café). La doncella casi rió por contagio, se hizo a un lado y los dejó pasar, y aún tuvo tiempo de ver cómo cambiaba en seguida la expresión de sus rostros y se apresuraban por el pasillo hacia el cuarto de baño de la multitud. El marido, el cuñado, corría detrás muy pálido, con una mano sobre el hombro del hermano, como si quisiera frenarlo para que no viera lo que podía ver, o bien agarrarse a él. La doncella no regresó ya al comedor, sino que los siguió, apretando también el paso por asimilación, y cuando llegó a la puerta del cuarto de baño volvió a notar, aún más fuerte, el olor a colonia buena de uno de los caballeros o de los dos, como si se hubiera derramado un frasco o lo hubiera acentuado un repentino sudor. Se quedó allí sin entrar, con la cocinera y con los invitados, y vio, de reojo, que el chico de la tienda pasaba ahora silbando de la cocina al comedor, buscándola seguramente; pero estaba demasiado asustada para llamarle o reñirle o hacerle caso. El chico, que había visto bastante con anterioridad, sin duda permaneció un buen rato en el comedor y luego se fue sin decir adiós ni llevarse los cascos de botellas vacíos, ya que cuando horas después la tarta derretida fue por fin retirada y arrojada a la basura envuelta en papel, le faltaba una considerable porción que ninguno de los comensales se había comido y la copa de la mujer del médico volvía a estar sin vino. Todo el mundo dijo que Ranz, el cuñado, el marido, mi padre, había tenido muy mala suerte, ya que enviudaba por segunda vez.

Nem akartam tudni, mégis megtudtam, hogy az egyik lány, amikor már nem volt lány, és nemrég tért vissza nászútjáról, belépett a fürdőszobába, megállt a tükör előtt, kigombolta a blúzát, levette a melltartóját, és a saját apja pisztolyának csövével – aki ugyanekkor az étkezőben volt a család többi tagjával és három vendéggel – megkereste a szívét. Amikor eldördült a lövés, úgy öt perccel azután, hogy a lány felállt az asztaltól, az apa nem állt fel azonnal, hanem néhány másodpercig még ülve maradt, bénultan, tele szájjal; nem mert se rágni, se nyelni, de még a falatot se merte visszaköpni a tányérra. És amikor végre felállt és kirohant a fürdőszobába, azok, akik a nyomába eredtek, látták, amint lánya véres testét felfedezve a fejéhez kap, és szája egyik sarkából a másikba gyömöszöli a húsfalatot, nem tudva, mihez kezdjen vele. A kezében szorongatta a szalvétát, és el sem engedte, amíg néhány másodperc múlva meg nem akadt a tekintete a bidén heverő melltartón; akkor letakarta azt a keze ügyében, vagy netán épp a kezében lévő kendővel, amely korábban a szájához ért; mintha az intim ruhadarab látványa jobban sértette volna szeméremérzetét, mint a kiterült, félmeztelen testé, amellyel az imént még érintkezett a melltartó, amikor a lány az asztalnál ült, kifelé haladt a folyosón, vagy a tükör előtt állt. Az apa előbb még ösztönös mozdulattal elzárta a mosdónál a csapot, a hidegvíz-csapot, amelyből erős sugárban dőlt a víz. A lány sírhatott, miközben a tükör előtt állt, a blúzát gombolta, a melltartóját vette le, és a szívét kereste, könnyes szemmel hevert ugyanis a hatalmas fürdőszoba hideg kövezetén, pedig az ebéd alatt nem láttak sírni, és akkor sem fakadhatott sírva, miután élettelenül elterült. Szokásával és az általános szokással ellentétben nem reteszelte be az ajtót, s ebből az apa arra gondolt (de csak úgy átfutott a fején a gondolat nyelés közben), hogy a lánya, miközben sírt, talán arra várt vagy vágyott, hogy benyisson valaki, és megakadályozza tettét; nem erővel, csak a puszta jelenlétével, azzal, hogy szeme megakad az ő élő meztelenségén, vagy a vállára teszi a kezét. De senki (csak ő, és ő is csak azért, mert nem volt már lány) nem ment ki a fürdőszobába ebéd közben. Az egyik melle nem sérült meg a lövéstől, és jól látszott: anyai volt, fehér, s még kemény az a kebel, és az első pillantások ösztönösen is rá irányultak – ha másért nem, hát azért, nehogy a másikra kelljen irányulniuk, arra, amelyik már sehol sem volt, illetve nem volt más, mint vér. Az apa már jó ideje nem látta azt a mellet; azóta, hogy kifejlődött, és anyai formát öltött, s így nem csupán megrémítette, de fel is kavarta a látvány. A másik lány, a húga – aki viszont látta nőiessé érni azt a mellet, sőt, talán utána is – érintette meg először, és egy törülközővel (a saját halványkék törülközőjével, hiszen önkéntelenül is ehhez kapott) nekiállt felitatni az arcról az izzadság- és vízcseppekkel vegyült könnycseppeket, amíg ugyanis nem zárták el a csapot, a víz a mosdókagyló faláról szétfröcskölve a földön heverő nővére arcára, fehér mellére és gyűrött szoknyájára is ráspriccelt. Azért is akarta oly gyorsan letörölni a vért, hátha ezzel meggyógyíthatja a nővérét, ám a törülköző rögtön átázott, és alkalmatlanná vált a feladatra, s a lány magát is összekente. Ahelyett, hogy hagyta volna ázni, és betakarta volna vele nővére mellkasát, azonnal felkapta, amint meglátta, milyen piros (a saját törülközője volt), és a kád szélére dobta, ahonnan a törülköző csöpögni kezdett. A lány szólni akart, de csak a nővére nevét sikerült kimondania és elismételnie. Az egyik vendég nem tudta megállni, hogy távolról meg ne nézze magát a tükörben, és megigazítsa a haját, s az illető rögtön észrevette, hogy a vér és a víz (az izzadság viszont nem) befröcskölte a tükör felületét és vele együtt az összes tükörképet, az övét is, amint belenézett. Akár a másik két vendég, ő is a küszöbön állt, de nem lépett be, mintha bármennyire nem gondol is az ember a társadalmi szabályokra ilyen pillanatokban, úgy találnák, hogy csak a családtagoknak áll jogában átlépni a küszöböt. A három vendég csak a fejét dugta be, előrehajoltak, akár a gyerekeket hallgató felnőttek, de undorból vagy tiszteletből nem léptek közelebb; talán undorból, bár az egyikük orvos volt (az, amelyik megnézte magát a tükörben), és úgy lett volna természetes, ha magabiztosan előrelép, és megvizsgálja a lány testét, vagy legalábbis letérdel mellé, és két ujjával megtapintja a nyakát. De nem tette, még akkor sem, amikor a szemmel láthatólag egyre sápadtabb és erőtlenebb apa feléje fordult, és lánya testére mutatva, könyörögve, ám pátoszmentesen, így szólt hozzá: „Doktor úr”, hogy azonmód hátat fordítson neki, meg sem várva, vajon válaszol-e az orvos a szólítására. Nemcsak neki és a többieknek fordított hátat, hanem a lányainak is, az élőnek és annak, akit még nem mert halottnak tekinteni, majd a mosdóra könyökölt, s fejét a kezére támasztva mindent kihányt, amit csak megevett; azt a húsdarabot is, amit végül rágás nélkül nyelt le. Fia, a fivér, aki jóval fiatalabb volt a két lánynál, odalépett hozzá, de segítségképpen csak apja zakóját tudta megragadni, mintha meg akarná támasztani az öklendezőt, hogy ne remegjen; de azoknak, akik látták, inkább úgy tűnt, mintha támaszt keresne apja mellett azokban a percekben, amikor az édesapja képtelen volt támaszt nyújtani neki. Rövid fütyörészés hallatszott. A kifutófiú, aki néha csak ebédidőben jelent meg a rendeléssel, és épp letette a dobozokat, amikor eldördült a lövés, szintén bedugta a fejét, s közben fütyörészett, amolyan fiúsan, ám rögtön abbahagyta (egyidős volt a fültestvérrel), amint megpillantott egy pár magas sarkú cipőt, mely félig lecsúszott a viselője lábáról, meg egy kissé felcsúszott, foltos szoknyát – meg két foltos combot –, ugyanis onnan, ahol ő állt, ennyit láthatott a földre zuhant lányból. Minthogy nem kérdezhetett semmit, de be sem mehetett, és nem törődött vele senki, s mert azt sem tudta, vissza kell-e vinnie az üres üvegeket, visszament a konyhába, és közben megint fütyörészett (de most a riadtságtól; azért, hogy eloszlassa a félelmét), azt gondolván, hogy előbb-utóbb majdcsak előkerül a szobalány, akitől az utasításokat szokta kapni, most azonban a lány sem volt a megszokott helyén, sem az előszobában ácsorgók között; a szakácsnő ellenben – mint egy régi bútordarab – fél lábbal a fürdőszobában volt, fél lábbal pedig kint, és kezét a kötényébe törölgette, vagy talán a kötényét fogva hányta magára a kereszteket. A szobalány, aki a lövés pillanatában helyezte a hallban álló márványasztalra a tiszta tálkákat, amelyeket éppen behozott, s így nem is tudta megkülönböztetni a lövést a saját maga által egyidejűleg okozott zajtól, igen óvatosan, bár elég szerencsétlenül – miközben a fiú, szintén jó hangosan, kipakolta a dobozokat – egy tálcára csúsztatta a fagylalttortát, amelyet aznap reggel kellett megvennie a vendégek miatt. Amikor készen állt a torta, és úgy számolta, hogy az étkezőben körülbelül befejezték a második fogást, bevitte és letette az asztalra, ahol, meglepetésére, húsmaradékokat meg a terítőn rendetlenül elszórt evőeszközöket és szalvétákat talált, embert viszont egyet sem (csupán egyetlen teljesen tiszta tányér volt, mintha az asztaltársaság egyik tagja, az idősebbik lány, hamarabb befejezte volna az evést, és ki is törölte volna a tányérját, vagy nem is vett volna a húsból). Akkor jött rá, hogy szokása szerint megint hibázott: behozta a desszertet, mielőtt leszedte volna a tányérokat és tisztákat rakott volna fel; mégsem merte összeszedni és egymásra rakni a piszkosakat, hátha a távol lévő asztaltársaság még nem fejezte be és folytatni akarja az evést (lehet, hogy gyümölcsöt is kellett volna hoznia). Mivel azt az utasítást kapta, hogy az étkezések alatt ne mászkáljon a lakásban, s maradjon a konyha és az ebédlő között, hogy ne legyen útban vagy ne terelje magára a figyelmet, nem mert csatlakozni a fürdőszobaajtóban számára ismeretlen okból csoportosulókhoz. Így hát ott maradt, hátratett kézzel, a tálalónak támaszkodva, és aggodalmasan nézte a tortát, amelyet éppen hogy letett a sivár asztal közepére, és azon töprengett, tekintettel a hőségre, vajon nem kellene-e visszatennie a hűtőszekrénybe. Dudorászott egy csöppet, fölvett egy leesett sótartót, bort töltött az egyik üres pohárba, melynek tartalmát az orvos felesége hamar felhörpintette. Miután néhány percig bámulta, amint a torta lassan olvadni kezd, és képtelen volt döntést hozni, megszólalt a csengő. Mivel az ajtónyitás is a feladatkörébe tartozott, megigazította a főkötőjét, lesimította a kötényét, megnézte, nem csavarodott-e el a harisnyája, és kiment az előszobába. Futó pillantást vetett balra, a csoport irányába, melynek duruzsolását és kiáltozásait már odabent is feszülten hallgatta, mégsem állt meg, és nem is ment oda, hanem kötelességtudóan jobbra fordult. Amint ajtót nyitott, nevetést hallott, s az orrát erős kölniillat csapta meg (a lépcsőházban sötét volt), amely a legidősebb fiútól vagy az újdonsült sógortól származott, aki nemrég tért vissza a nászútjáról. Együtt érkeztek; valószínűleg az utcán vagy a kapuban futottak össze (bizonyára kávézni jöttek, pedig a kávé még sehol sem volt). A szobalányra is majdnem átragadt a nevetés, miközben félreállt és beengedte őket, s még azt is látta, miként változik meg azonnal az arckifejezésük, mint sietnek végig az előszobán a fürdőszoba előtt ácsorgó sokaság felé. A férj, a sógor sietett hátul, falfehéren, keze az idősebb fiú vállán, mintha késleltetni szeretné, hogy meglássa, amit esetleg megláthat, vagy csak kapaszkodna belé. A szobalány már nem ment vissza az ebédlőbe, hanem utánuk eredt, s hozzájuk hasonlóan ő is megszaporázta lépteit. Amikor a fürdőszobaajtóhoz ért, ismét – ezúttal még erősebben – megcsapta az orrát az egyik fiatalember kellemes kölnivizének illata; mintha kiömlött volna az üveg tartalma, vagy talán csak egy hirtelen támadt izzadságfelhő felerősítette az illatot. Ott maradt az ajtóban, a szakácsnő és a vendégek oldalán, és a szeme sarkából látta, amint a kifutófiú fütyörészve az ebédlőbe siet a konyhából; biztosan őt kereste, ám a lány annyira meg volt szeppenve, hogy nem szólt neki, nem kiáltott rá, egyáltalán nem törődött vele. A fiú, aki addigra már eleget látott, kétségkívül az ebédlőben tartózkodott egy ideig, majd köszönés nélkül távozott, s még az üres üvegeket sem vitte magával. Amikor órák múlva végre leszedték az olvadt tortát, és papírba csomagolva a szemétkosárba dobták, hiányzott belőle egy jókora szelet, pedig az asztaltársaságból senki sem nyúlt hozzá, az orvos feleségének a pohara pedig ismét üres volt. Mindenki azt hajtogatta, milyen szerencsétlen is Ranz, a sógor, a férj, az apám, hiszen immár másodízben özvegyült meg.