Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Mistral, Gabriela: Dios lo quiere

Mistral, Gabriela portréja

Dios lo quiere (Spanyol)

I
La tierra se hace madrastra
si tu alma vende a mi alma.
Llevan un escalofrío
de tribulación las aguas.
El mundo fue más hermoso
desde que me hiciste aliada,
cuando junto de un espino
nos quedamos sin palabras
¡y el amor como el espino
nos traspasó de fragancia!
 
Pero te va a brotar víboras
la tierra si vendes mi alma;
baldías del hijo, rompo
mis rodillas desoladas.
Se apaga Cristo en mi pecho
¡y la puerta de mi casa
quiebra la mano al mendigo
y avienta a la atribulada!
 
II
Beso que tu boca entregue
a mis oídos alcanza,
porque las grutas profundas
me devuelven tus palabras.
 
El polvo de los senderos
guarda el olor de tus plantas
y oteándolas como un ciervo,
te sigo por las montañas...
 
A la que tú ames, las nubes
la pintan sobre mi casa.
Ve cual ladrón a besarla
de la tierra en las entrañas;
que, cuando el rostro le alces,
hallas mi cara con lágrimas.
 
III
Dios no quiere que tu tengas
sol si conmigo no marchas;
Dios no quiere que tu bebas
si yo no tiemblo en tu agua;
no consiente que te duermas
sino en mi trenza ahuecada.
 
IV
Si te vas, hasta en los musgos
del camino rompes mi alma;
te muerden la sed y el hambre
en todo monte o llamada
y en cualquier país las tardes
con sangre serán mis llagas.
Y destilo de tu lengua
aunque a otra mujer llamaras,
y me clavo como un dejo
de salmuera en tu garganta;
y odies, o cantes, o ansíes,
¡por mí solamente clamas!
 
V
Si te vas y mueres lejos,
tendrás la mano ahuecada
diez años bajo la tierra
para recibir mis lágrimas,
sintiendo cómo te tiemblan
las carnes atribuladas,
¡hasta que te espolvoreen
mis huesos sobre la cara!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.poemas-del-alma.com

Isten ne adja! (Magyar)

I
Váljék a föld mostoháddá,
lelked ha megcsalja lelkem!
A vizek áradjanak ki
hideglelős kínkeservben!
Szebb lett a világ, mióta
társam lettél és szerelmem,
mikor egy csipkebokornál
szótlan álltunk mind a ketten,
s átjárt a vágy csipkebokrok
illatával téged, engem.
 
De a föld rút viperákat
fakaszt, ha megcsalod lelkem;
gyermeket nem ismerő két
térdem akkor szétrepesztem.
Házam ajtaját a koldus
kezére csapom kegyetlen,
kicsukom a síró asszonyt,
s Krisztus kihül a szivemben!
 
II
A szájad csókolta csókot
a fülem meghallja menten,
mert a szavad visszazendül
minden mély barlangüregben.
 
Nyomod utak pora őrzi,
jó szagát, amerre lebben,
s fürkészőn követlek, mint a
szarvas, hegyek közt, szünetlen.
 
Akit szeretsz, viharfelhők
festik a házamra sebten.
Menj csak, csókold lopva, csókold
föld mélyébe rejtezetten,
mikor föltekintesz, könnyes
arcom látod, döbbenetben.
 
III
Isten napja rád ne süssön,
ha te nem jársz énmellettem,
Isten ne engedje innod,
ha nem reszketek vizedben,
ne alhass, csak a hajamnak
vánkosán, e puha selymen.
 
IV
Ha elmégy, még az utaknak
mohán is tiprod a lelkem;
éhség és szomj elemészt majd
sík rónán vagy hegyi berken,
s bárhol jársz, az én sebemnek
vére vöröslik az estben.
S ha más asszonyt hívsz magadhoz,
nyelvedről a nevem cseppen,
sósan fogom marni torkod,
mikor magam belevesztem;
bárhol gyűlölj, dalolj, áhíts,
engem fogsz hívni, csak engem!
 
V
Ha elmégy és messze halsz meg,
földnek mélyébe veszetten,
tíz esztendőn át a könnyem
markod öblébe peregjen,
s érzed majd, hogy sírva rándul
senyvedő testem, esetten,
míg porrá omlik a csontom
arcod fölött, gyötrelemben!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaM. Z.

minimap