Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Hírek

Mistral, Gabriela: Könyörgés (El ruego Magyar nyelven)

Mistral, Gabriela portréja

El ruego (Spanyol)

Señor, tú sabes cómo, con encendido brío,

por los seres extraños mi palabra te invoca.

Vengo ahora a pedirte por uno que era mío,

mi vaso de frescura, el panal de mi boca,

 

cal de mis huesos, dulce razón de la jornada,

gorjeo de mi oído, ceñidor de mi veste.

Me cuido hasta de aquellos en que no puse nada;

¡no tengas ojo torvo si te pido por éste!

 

Te digo que era bueno, te digo que tenía

el corazón entero a flor de pecho, que era

suave de índole, franco como la luz del día,

henchido de milagro como la primavera.

 

Me replicas, severo, que es de plegaria indigno

el que no untó de preces sus dos labios febriles,

y se fue aquella tarde sin esperar tu signo,

trazándose las sienes como vasos sutiles.

 

Pero yo, mi Señor, te arguyo que he tocado,

de la misma manera que el nardo de su frente,

todo su corazón dulce y atormentado

¡y tenía la seda del capullo naciente!

 

¿Que fue cruel? Olvidas, Señor, que le quería,

Y él sabía suya la entraña que llagaba.

¿Que enturbió para siempre mis linfas de alegría?

¡No importa! Tú comprende: ¡yo le amaba, le amaba!

 

Y amar (bien sabes de eso) es amargo ejercicio;

un mantener los párpados de lágrimas mojados,

un refrescar de besos las trenzas del cilicio

conservando, bajo ellas, los ojos extasiados.

 

El hierro que taladra tiene un gustoso frío,

cuando abre, cual gavillas, las carnes amorosas.

Y la cruz (Tú te acuerdas ¡oh Rey de los judíos!)

se lleva con blandura, como un gajo de rosas.

 

Aquí me estoy, Señor, con la cara caída

sobre el polvo, parlándote un crepúsculo entero,

o todos los crepúsculos a que alcance la vida,

si tardas en decirme la palabra que espero.

 

Fatigaré tu oído de preces y sollozos,

lamiendo, lebrel tímido, los bordes de tu manto,

y ni pueden huirme tus ojos amorosos

ni esquivar tu pie el riego caliente de mi llanto.

 

¡Di el perdón, dilo al fin! Va a esparcir en el viento

la palabra el perfume, de cien pomos de olores

al vaciarse; toda agua será deslumbramiento;

el yermo echará flor y el guijarro esplendores.

 

Se mojarán los ojos oscuros de las fieras,

y, comprendiendo, el monte que de piedra forjaste

llorará por los párpados blancos de sus neveras:

¡toda la tierra tuya sabrá que perdonaste



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.gabrielamistral.uchile.cl

Könyörgés (Magyar)

Uram, te tudod milyen lángragyúlt, izzó hév volt

szavamban, mikor kegyed idegenekért kérte.

Lásd, most azért könyörgök, ki valaha enyém volt,

fiatalságom kelyhe, piros szám lépesméze,

 

mész csontjaimban, édes értelme napomnak, tűz,

fülemben gerlebúgás, karja öv köpenyemnek.

Azokkal is törődtem, akikhez semmi nem fűz.

Ne fordítsd hát el orcád, ha most őérte esdek.

 

Hidd el nékem, ő jó volt, hidd el nékem, hogy szíve

- homlokán hordta - igaz férfiszív volt és azzal

volt szava telve, tisztán, akár a napfény íve,

s csodáktól duzzadóan, akár a fák tavasszal.

 

Azt feleled szigorral, nem méltó esdő szóra

az, aki lázas ajkát imával meg nem kente,

s lüktető halántéka poharát szétroncsolva,

s jeledre mit se várva, itthagyott akkor este.

 

De én, Uram, csak azzal érvelek: érintettem

- akár a homlokát, mely mint tubarózsák kelyhe -

 a szívét is, mely poklos kin volt a gyötrelemben,

de oly lágy tapintású, mint feslő bimbók selyme.

 

Hogy kegyetlen volt? Uram, szerettem, ne feledd! s a

seb is az övé, tudta, amit ütött szivemben.

Hogy örömem szűz vizét örökre felkavarta?

Mindegy! Meg kell, hogy értsed: én szerettem, szerettem!

 

S szeretni (jól tudod te!) keservek gyakorlása;

jaj, senki meg ne lássa, ha könnytől ég a szemhéj,

csókokkal hűteni, mit feltört a durva kámzsa,

s a szem vad csillogását őrizni, el ne vesszék.

 

A vas jólesőn hűvös a húsban, ha kivájja

s mint kévét oldja meg a szerelmes asszonytestet.

S a kereszt is (emlékszel még, óh Zsidók Királya!)

lehet könyű és édes, mint rózsa-csokrok terhe.

 

Itt állok, ím, előtted, Uram, s lehajtom orcám

a porba s esdek, míg száll az alkonyi igézet,

de akár élethosszig és minden alkonyórán,

amíg csak ki nem mondod a szót, amit remélek.

 

Füledet kifárasztom fohásszal, zokogással,

s nyalom, félénk agárként, a köntösöd szegélyét,

nem szökhet el szerelmes szemed, mert szavam rád vall,

s lábad nem menekülhet, hogy könnyeim fürösszék.

 

Mondd ki, hogy megbocsájtasz, mondd ki, s a szó a szélbe

hinti száz szagos tégely illatát dús özönben,

minden víz árja-cseppje villanó tündöklés lesz,

a meddőn virág sarjad s kavicsból szikra szökken.

 

Nedves, sötét szemekkel jár majd minden vadállat,

s mit kőből kovácsoltál, még a hegy is megérti,

mert havas orma fehér szemhéján könnye árad, -

világod fogja tudni: megbocsájtottál néki!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaA. L.

minimap