Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Mistral, Gabriela: Paisajes de la Patagonia I.

Mistral, Gabriela portréja

Paisajes de la Patagonia I. (Spanyol)

I. Desolación

 

La bruma espesa, eterna, para que olvide dónde

me ha arrojado la mar en su ola de salmuera

la tierra a la que vine no tiene primavera:

tiene su noche larga que cual madre me esconde.

 

El viento hace de mi casa su ronda de sollozos

y de alarido, y quiebra, como un cristal, mi grito

y en la llanura blanca, de horizonte infinito,

miro morir inmensos ocasos dolorosos.

 

¿A quién podrá llamar la que hasta aquí ha venido

si más lejos que ella sólo fueron los muertos?

¡Tan sólo ellos contemplan un mar callado y yerto

crecer entre sus brazos y los brazos queridos!

 

Los barcos cuyas velas blanquean en el puerto

vienen de tierras donde no están los que son míos;

y traen frutos pálidos, sin la luz de mis huertos,

sus hombres de ojos claros no conocen mis ríos.

 

Y la interrogación que sube a mi garganta

al mirarlos pasar, me desciende, vencida:

hablan extrañas lenguas y no la conmovida

lengua que en tierras de oro mi vieja madre canta.

 

Miro bajar la nieve como el polvo en la huesa;

miro crecer la niebla como el agonizante,

y por no enloquecer no cuento los instantes,

porque la “noche larga” ahora tan sólo empieza.

 

Miro el llano extasiado y recojo su duelo,

que vine para ver los paisajes mortales.

La nieve es el semblante que asoma a mis cristales;

¡siempre será su albura bajando de los cielos!

 

Siempre ella, silenciosa, como la gran mirada

de Dios sobre mí; siempre su azahar sobre mi casa;

siempre, como el destino que ni mengua ni pasa,

descenderá a cubrirme, terrible y extasiada.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://bookmaniac.org/poetry

Patagóniai tájak I. (Magyar)

I. Pusztaság

 

Körül mindenütt sűrű és örök köd veszejt el,

hogy azt se tudjam, merre vetett a tenger habja.

E földnek, melyre jöttem, nincs tavaszi évadja,

csak hosszú éje, mely mint az anyák öle rejt el.

 

A fergeteg jajongva dúlja fel házam csendjét,

hangomat üvöltése megtöri, mint a kristály.

S elnézem, hogy merülnek a végtelen havas táj

fehér sírjába lassan a vérző naplementék.

 

Kihez is kiálthatnék, hisz nincs itt senki ébren,

s a halál némasága dermedez közel s távol ...

Fagyos tenger választ el szerelmesem szavától

és élet alig lüktet a tenger jégszívében.

 

Messze földekről jöttek a habokon suhanva

a partokon veszteglő, fehér-vitorlás bárkák;

a kék szemű matrózok folyóimat nem látták

s gyümölcsűkről hiányzik kertjeim szfne, hamva.

 

Kíváncsin nézem őket, ahogyan járnak-kelnek,

de megreked torkomban a bús, bátortalan szó:

nyelvük idegen, furcsa, nem oly édesen hangzó,

mint anyámé, ki búzaföldeken énekelget.

 

Nézem, a hó hogyan hull, lágyan terülve széjjel

a nyúlós köd, hogy nő, nő, és lebeg, mint a hullám

s érzem, megőrülnék, ha a perceket számolnám,

mert most kezdődik el csak a hosszú, hosszú éjjel.

 

Nézem a révült síkságot, a kín bennem maradt,

Eljöttem, hogy újra lássam a holt földeket.

A hóhoz hasonlóan, ami megejti tükrömet;

az örökös fehérség mindig lesz az ég alatt!

 

Mint Isten pillantása, úgy nyugszik rajtam folyton,

házamra száll le lassan, mint hófehér igézet,

úgy ront rám mindig, mint a kérlelhetetlen végzet,

hogy kápráztató, szörnyű homályba beburkoljon.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaV. A.

minimap