Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Molina, Antonio Muñoz : Tél Lisszabonban (El invierno en Lisboa Magyar nyelven)

Molina, Antonio Muñoz  portréja

El invierno en Lisboa (Spanyol)


Capítulo XI

A las doce en punto de la noche se atenuaban las luces y el rumor de las conversaciones en el Metropolitano y un resplandor rojo y azul circundaba el espacio donde iban a tocar los músicos. Con un aire tranquilo de veteranía y eficacia, como gángsters que se disponen a ejecutar un crimen a la hora acordada, los miembros del Giacomo Dolphin Trio, acodados en una esquina de la barra a la que sólo la camarera rubia o yo nos acercábamos, apuraban sus copas y sus cigarrillos e intercambiaban contraseñas. El contrabajista se movía con la solemnidad de una doncella negra. Sonriendo con lentitud y desgana se acomodaba en un taburete y apoyaba en su hombro izquierdo el mástil del contrabajo, examinando a los espectadores como si no conociera otra virtud que la condescendencia. Buby, el baterista, se instalaba ante los tambores con pericia y sigilo de luchador sonámbulo, rozándolos circularmente con las escobillas, sin golpearlos aún, como si fingiera que tocaba. Nunca bebía alcohol: al alcance de su mano había siempre un refresco de naranja. «Buby es un puritano», me había dicho Biralbo, «sólo toma heroína». En cuanto a él, Biralbo, era el último en abandonar la barra y el vaso de whisky. Con el pelo crespo, con las gafas oscuras, con los hombros caídos y las manos agitándose a los costados como las de un pistolero, andaba despacio hacia el piano sin mirar a nadie y con un gesto brusco abarcaba el teclado extendiendo los dedos al mismo tiempo que se sentaba ante él. Se hacía el silencio: yo lo oía chasquear rítmicamente los dedos y golpear el suelo con el pie y sin previo aviso comenzaba la música, como si en realidad llevara mucho tiempo sonando y sólo entonces nos fuera permitido escucharla, sin preludio, sin énfasis, sin principio ni fin, igual que se escucha súbitamente la lluvia al salir a la calle o abrir la ventana una noche de invierno.
Me hipnotizaba sobre todo la inmovilidad de sus miradas y la rapidez de sus manos, de cada parte de sus cuerpos donde pudiera manifestarse visiblemente el ritmo: las cabezas, los hombros, los talones, todo en ellos tres se movía con el instinto de simultaneidad con que se mueven latiendo las branquias y las aletas de los peces en el espacio cerrado de un acuario. Parecía que no ejecutaban la música, que eran dócilmente poseídos y traspasados por ella, que la impulsaban hacia nuestros oídos y nuestros corazones en las ondas de aire con el sereno desdén de una sabiduría que ni siquiera ellos dominaban, que latía incesante y objetiva en la música como la vida en el pulso o el miedo y el deseo en la oscuridad. Sobre el piano, junto a la copa de whisky, Biralbo tenía un papel cualquiera en el que había apuntado a última hora los títulos de las canciones que debían tocar. Con el tiempo yo aprendí a reconocerlas, a esperar la tranquila furia con que desbarataban su melodía para volver luego a ella como un río a su cauce después de una inundación, y a medida que las escuchaba iba logrando de cada una de ellas la explicación de mi vida y hasta de mi memoria, de lo que había deseado en vano desde que nací, de todas las cosas que no iba a tener y que reconocía en la música tan exactamente como los rasgos de mi cara en un espejo.
Al tocar levantaban resplandecientes arquitecturas translúcidas que caían derribadas luego como polvo de vidrio o establecían largos espacios de serenidad que lindaban con el puro silencio y se encrespaban inadvertidamente hasta herir el oído y envolverlo en un calculado laberinto de crueldad y disonancia. Sonriendo, con los ojos entornados, como si fingieran inocencia, regresaban luego a una quietud como de palabras murmuradas. Siempre había un instante de estupor y silencio antes de que comenzaran los aplausos.
Mirando a Biralbo, inescrutable y solo, cínico, feliz tras las gafas oscuras, observando desde la barra del Metropolitano la elegancia inmutable y apátrida de sus gestos, yo me preguntaba si aquellas canciones seguirían aludiendo a Lucrecia, Burma: Fly me to the moon, Just one of those things, Alabama song, Lisboa. Creía que me bastaba repetir sus nombres para entenderlo todo. Por eso he tardado tanto en comprender lo que una noche él me dijo: que la autobiografía es la perversión más sucia que puede cometer un músico mientras está tocando. De modo que me hacía falta recordar que él ya no se llamaba Santiago Biralbo, sino Giacomo Dolphin, entre otras cosas porque me había advertido que siempre lo llamara así ante los demás. No, no era sólo una argucia para eludir quién sabe qué indagaciones de la policía: desde hacía más de un año ése era su único y verdadero nombre, la señal de que había roto con temeraria disciplina el maleficio del pasado.
Entre San Sebastián y Madrid su biografía era un espacio en blanco cruzado por el nombre de una sola ciudad, Lisboa, por las fechas y los lugares de grabación de algunos discos. Sin despedirse de Floro Bloom ni de mí – no me dijo que se iba la última noche que bebimos juntos en el Lady Bird – había desaparecido de San Sebastián con la resolución y la cautela de quien se marcha para siempre. Durante casi un año vivió en Copenhague. Su primer disco con Billy Swann fue grabado allí: en él no estaban Burma ni Lisboa. Después de viajar esporádicamente por Alemania y Suecia, el cuarteto de Billy Swann, incluyendo a quien aún no se llamaba Giacomo Dolphin, tocó en varios locales de Nueva York hacia mediados de 1984. Por los anuncios de una revista que encontré entre los papeles de Biralbo supe que durante el verano de aquel año, el trío de Giacomo Dolphin – pero ese nombre todavía no figuraba en su pasaporte – estuvo tocando regularmente en varios clubes de Quebec. (Al leer eso me acordé de Floro Bloom y de las ardillas que acudían a comer de su mano y me ganó un duradero sentimiento de gratitud y destierro.) En septiembre de 1984 Billy Swann no acudió a cierto festival de Italia porque lo habían ingresado en una clínica francesa. Dos meses después, otra revista desmentía que hubiera muerto, aduciendo como prueba su inmediata participación en un concierto organizado en Lisboa. No estaba previsto que Santiago Biralbo tocara con él. No lo hizo: el pianista que acompañó a Billy Swann la noche del 12 de diciembre, en un teatro de Lisboa, era, según los periódicos, un músico de origen irlandés o italiano que se llamaba Giacomo Dolphin.
A principios de aquel mes de diciembre él estaba en París, sin hacer nada, sin caminar siquiera por la ciudad, que lo aburría, leyendo novelas policíacas en la habitación de un hotel, bebiendo hasta muy tarde en clubes llenos de humo y sin hablar con nadie, porque el francés siempre le había dado pereza, me dijo que se cansaba en seguida de hablarlo, como de beber ciertos licores muy dulces. Estaba en París como podía estar en cualquier otra parte, solo, esperando vagamente un contrato que no acababa de llegarle, pero tampoco eso le importaba mucho, incluso prefería que tardaran unas semanas en llamarlo, de modo que cuando sonó el teléfono fue como oír un despertador indeseado. Era uno de los músicos de Billy Swann, Oscar, el contrabajista, el mismo que luego tocaría con él en el Metropolitano. Llamaba desde Lisboa, y su voz sonaba lejanísima, Biralbo tardó en entender lo que le decía, que Billy Swann estaba muy enfermo, que los médicos temían que se muriera. Había vuelto a beber en los últimos tiempos, dijo Oscar, bebía hasta perder el conocimiento y seguía bebiendo cuando se despertaba de una borrachera. Un día se desplomó junto a la barra de un bar y tuvieron que llevarlo en una ambulancia a una de esas clínicas para locos y borrachos, un sanatorio antiguo, fuera de Lisboa, un lugar que parecía un castillo colgado en la ladera de una colina boscosa. Sin recobrar del todo el conocimiento llamaba a Biralbo o le hablaba como si estuviera sentado junto a su cama, preguntaba por él, pedía que le avisaran, que no le dijesen nada, que viniera cuanto antes para tocar con él. «Pero es probable que ya no toque nunca más», dijo Oscar. Biralbo anotó la dirección del sanatorio, colgó el teléfono, guardó en una bolsa la ropa limpia, el pasaporte, las novelas policíacas, su equipaje de apátrida. Iba a viajar a Lisboa, pero aún no asociaba el nombre de esa ciudad donde tal vez Billy Swann iba a morir con el título de una canción que él mismo había compuesto y ni siquiera con un lugar largamente clausurado de su memoria. Sólo unas horas más tarde, en el vestíbulo del aeropuerto, cuando vio Lisboa escrito con letras luminosas en el panel donde se anunciaban los vuelos, recordó lo que esa palabra había significado para él, tanto tiempo atrás, en otra vida, y supo que todas las ciudades donde había vivido desde que se marchó de San Sebastián eran los dilatados episodios de un viaje que tal vez ahora iba a concluir: tanto tiempo esperando y huyendo y al cabo de dos horas llegaría a Lisboa.


KiadóEditorial Seix Barral
Az idézet forrásaAntonio Muñoz Molina, El invierno en Lisboa, p. 108-111.

Tél Lisszabonban (Magyar)


Tizenegyedik fejezet

Pontosan este nyolc órakor eltompult a fény és a morajlás a Metropolitanóban, s piros és kék reflektorfény keretezte be a zenészek játékterét. A Giacomo Dolphin Trio tagjai – a veterán profizmus nyugodt légkörét árasztva, akár a gengszterek, akik felkészültek rá, hogy a kitűzött időpontban végrehajtsák a gyilkosságot – a bárpult egyik sarkán (ahol csak a szőke pincérnő és én fordultunk meg) könyökölve kiürítették a poharukat, elnyomták a cigarettájukat, és jeleket váltottak egymás közt. A nagybőgős mozdulatai egy fekete leány magasztosságát idézték. Lassú, bágyadt mosollyal kényelembe helyezte magát az ülőkéjén, bal vállának támasztotta a bőgő nyakát, s közben úgy fürkészte a nézők arcát, mintha a leereszkedésen kívül nem ismerne más erényt. Buby, a dobos, egy alvajáró harcos ügyességével és titokzatosságával foglalta el helyét az ütőhangszerek előtt, s körkörösen súrolta őket a dobverőkkel; még nem ütött rájuk, csak mintegy színlelte a játékot. Sosem ivott alkoholt, ám a keze ügyében mindig ott volt egy pohár narancsos üdítőital. – Buby puritán fickó – mondta egyszer Biralbo –, csak heroint fogyaszt. Ami pedig őt, Biralbót illeti, utolsónak hagyta el a bárpultot és a whiskyspoharat. Gyapjas hajjal, sötét szemüvegben, csapott vállal s ujjaival az oldalán dobolva, mint egy bandita, kényelmesen sétált a zongora felé, s közben rá sem nézett senkire; majd egy nyers mozdulattal átölelte a billentyűzetet, és egyszerre nyújtotta ki a kezét és ült a zongora elé. Csönd lett. Én hallottam, amint ritmusosan csettintget az ujjával, és lábával veri a taktust a földön, majd bármiféle előzetes jelzés nélkül elkezdődött a zene. Olyan volt, mintha valójában már órák óta szólna, de mi csak attól a pillanattól fogva hallgathattuk volna; nem volt sem előjáték, sem nyomaték, sem kezdet, sem vég, mint amikor az ember hirtelen meghallja az eső zuhogását, amint egy téli este kilép az utcára, vagy ablakot nyit.
Engem mindenekelőtt tekintetük mozdulatlansága és kezük, illetve valamennyi testrészük gyorsasága kápráztatott el, amelyeken szemmel láthatóan nyilvánult meg a ritmus: a fejükön, a vállukon, a sarkukon. Minden az egyidejűség ösztönével mozgott rajtuk, akár az akvárium zárt terében úszó halak uszonyainak és kopoltyújának lüktetése. Úgy tűnt, nem is ők játsszák a zenét, csak engedelmesen behódolnak neki, s az átjárja őket; mintha valamiféle – általuk sem birtokolt, ám a zenében folyamatosan és objektíven lüktető – bölcsesség (akár az élet az ereinkben vagy a fájdalom és a vágyakozás a sötétben) józan megvetésével lökték volna a fülünkbe és a szívünkbe, a levegő hullámhosszán. Biralbónak a zongorán, a whiskyspohara mellett volt egy cédulája, amelyre az utolsó pillanatban felírta a számok címét, amelyeket játszaniuk kellett. Idővel megtanultam felismerni őket, s bevárni a fegyelmezett haragot, amellyel szétdúlták a melódiát, amely azután újból visszatért, mint folyó a medrébe, áradás után. Zenéjük hallgatása során valamennyi számban magyarázatot leltem az életemre, sőt még az emlékeimre is; mindarra, amire születésem óta hiába várakoztam, amit nem kaptam meg soha, s amit olyan pontosan ismertem fel a zenében, akár az arcvonásaimat a tükörben.
Játék közben tündöklő, áttetsző épületeket emeltek, amelyek később apró üvegszilánkokra hullottak szét; vagy a színtiszta csenddel határos, hosszú derűfolyosókat építettek, amelyek észrevétlen fodrozódni kezdtek, végül már sértették az ember fülét, és a kegyetlenség és a disszonancia fondorlatos labirintusába térítették. Majd mosolyogva, lehunyt szemmel, mintegy ártatlanságot színlelve tértek vissza a békesség – elsuttogott szavakhoz hasonlatos – mezejére. Mindig volt egy másodpercnyi csend és döbbenet, mielőtt felhangzott volna a taps.
Miközben a kifürkészhetetlen és magányos, cinikus, sötét szemüvege mögötti boldogságában leledző Biralbót néztem, s a Metropolitano bárpultja mellől figyeltem gesztusainak változatlan, hontalan eleganciáját, azon gondolkoztam, vajon azok a számok még mindig Lucreciára, Burmára utalnak-e: Fly me to the moon, Just one of those things, Alabama song, Lisboa. Azt hittem, elég elismételnem a címüket ahhoz, hogy mindent megértsek. Ezért tartott olyan sokáig, hogy felfogjam azt, amit az egyik este mondott nekem: az önéletrajz a legpiszkosabb perverzió, amit egy zenész játék közben elkövethet. Úgyhogy emlékeztetnem kellett rá magamat, hogy őt már nem Santiago Biralbónak, hanem Giacomo Dolphinnak hívják; többek között azért, mert megkért rá, hogy mindig így szólítsam a többiek előtt. Nem, nem pusztán túlzott elővigyázatosságból, hogy elkerüljük a rendőrség ki tudja miféle nyomozását: már több mint egy éve ez volt az egyetlen és valódi neve; annak a jele, hogy vakmerő hidegvérrel szakított a múlt rontó szellemeivel.
San Sebastián és Madrid között egy fehér folt volt az élete, amelyet egyetlen városnév, Lisszabon, s néhány hanglemez felvételének helye és ideje szelt át. Anélkül, hogy akár Floro Bloomtól, akár tőlem elbúcsúzott volna – nem mondta, hogy elmegy, amikor utolsó este együtt ittunk a Lady Birdben –, olyan határozottan és körültekintően tűnt el San Sebastiánból, mint aki örökre távozik. Majdnem egy évig Koppenhágában élt. Ott vették fel első közös lemezüket Billy Swann-nal: sem a Burma, sem a Lisboa nem volt rajta. Billy Swann kvartettje – azzal a taggal együtt, akit akkor még nem Giacomo Dolphinnak hívtak – néhány szórványos németországi és svédországi turné után számos New York-i helyen fellépett, 1984 közepe táján. Biralbo papírjai közt találtam egy folyóiratot, melynek eseménynaptárából megtudtam, hogy ugyanezen év nyarán Giacomo Dolphin – bár az útlevelében még nem ez a név szerepelt – triója rendszeresen fellépett különböző quebeci klubokban. (Ennek olvastán eszembe jutott Floro Bloom meg a mókusok, akik a tenyeréből ettek, és a hála és a hontalanság tartós érzése telepedett rám.) 1984 szeptemberében Billy Swann nem vett részt egy bizonyos olaszországi fesztiválon, mert befektették egy francia klinikára. Két hónappal később egy másik folyóirat cáfolta a halálhírét, s egy küszöbön álló, lisszaboni koncerten való fellépését hozta fel bizonyítékul. Arról nem esett szó, hogy Santiago Biralbo vele játszana. Nem is tette: a zongorista, aki december 12-én este egy lisszaboni színházban Billy Swannt kísérte, az újságok szerint egy ír vagy olasz származású zenész volt, és Giacomo Dolphinnak hívták.
Azon decemberi hónap elején Párizsban tartózkodott, tétlenül; még a városban sem sétálgatott, mert unta, és krimiket olvasott a szállodaszobájában, füstös klubokban ivott hajnalig, anélkül hogy bárkivel is szót váltott volna, mert lusta volt a franciához; azt mondta, hogy amint franciául megszólal, azon nyomban belefárad, mint amikor nagyon édes likőröket iszik. Párizsban volt, ahogyan bárhol másutt is lehetett volna, egyedül; bambán várakozott egy szerződésre, amely csak nem akart megérkezni, de ez sem izgatta különösképpen; sőt még örült is volna neki, ha csak néhány héttel később hívják, úgyhogy amikor megszólalt a telefon, úgy hatott rá, mint egy kellemetlen ébresztőóra. Billy Swann egyik zenésze volt az, Oscar, a nagybőgős; ugyanaz, aki később vele játszott a Metropolitanóban. Lisszabonból telefonált, és a hangja nagyon távolinak tűnt. Biralbo alig értette meg, mit mond: hogy Billy Swann nagyon beteg, és az orvosok attól tartanak, hogy a halálán van. Az utóbbi időben újra inni kezdett, mondta Oscar; addig ivott, amíg el nem veszítette az eszméletét, majd – miután részegségéből magához tért – tovább ivott. Egyik nap aztán egy bárpult mellett összecsuklott, és mentőautóval kellett beszállítani egy olyan klinikára, ahol csupa bolondot meg részeget őriznek; egy öreg szanatóriumba, Lisszabon egyik külvárosában; egy olyan helyre, amely úgy fest, akár egy erdős domboldalba ékelt várkastély. Anélkül, hogy teljesen visszanyerte volna az eszméletét, Biralbót hívta, vagy úgy beszélt hozzá, mintha ott ülne az ágya mellett. Felőle kérdezősködött; kérte, hogy értesítsék, de ne mondjanak neki semmit, csak hogy jöjjön minél előbb, hogy együtt játszhassanak. – De valószínűleg már soha többé nem játszhat – mondta Oscar. Biralbo feljegyezte a szanatórium címét, letette a telefont, berakott néhány tiszta holmit egy táskába, valamint az útlevelét és a krimiket: ebből állt hontalan csomagja. Lisszabonba készült, de még nem társította a város nevét – ahol talán Billy Swann a halálát leli – egy szám címével, amelyet ő maga írt, sem egy olyan hellyel, amelyet hosszú időre kizárt az emlékezetéből. Csak néhány órával később – a repülőtér várótermében, amikor az elektronikus jelzőtáblán meglátta a Lisszabon szó világító betűit – villant át az agyán, mit is jelentett számára ez a szó, oly sok éve, az előző életében; és tudta, hogy valamennyi város, ahol megfordult, amióta csak San Sebastiánból távozott, egy olyan utazás epizódszerű nyúlványa volt, amelyet talán akkor készült bevégezni. Oly régóta várta már, menekült előle, most pedig tudta, hogy két órán belül Lisszabonba ér.


KiadóUlpius-ház Könyvkiadó
Az idézet forrásaAntonio Muñoz Molina: Tél Lisszabonban, p. 130-134.

minimap