Morales, Rafael: La Agonía Del Toro

Una mano de niebla temerosa

llega a tu corazón doliente y fría,

y aprieta lentamente, como haría

el aire más sereno con la rosa.

Su dulce sombra, mansa y silenciosa,

sube a tus ojos su melancolía,

apagando tu dura valentía

en la pálida arena rumorosa.

La dura pesadumbre de la espada

no permite siquiera tu mugido:

poderosa y tenaz está clavada.

Tú ves cerca de ti a quien te ha herido

y tiendes tu mirada sosegada

sin comprender, ¡oh toro!, cómo ha sido.

Megrettent köd keze szorítja tested,

s homály hűvöse markol most szívedbe,

hátralök, hajlasz, mint vadrózsa kelyhe,

melyet a szél szigora fenyített meg.

Öklelő erőd nem dübörög benned.

Jámbor pára bánata hull szemedre,

s fekete konokságod futó kedve

az aréna sárga homokján fetreng;

mert nem tűri a támadó szurás, hogy

haragodat a világnak elbőgjed:

védekeznél, s a vas konokul rádront,

közelről nézed, verdesed a földet…

Ó, bika, bamba állat, végét járod,

s nem is sejted, gyilkosod miért ölt meg.