Morales, Rafael: Szomorú szonett utolsó zakómhoz (Soneto triste para mi última chaqueta Magyar nyelven)

Esta tibia chaqueta rumorosa

que mi cuerpo recoge entre su lana,

se quedará colgada una mañana,

se quedará vacía y silenciosa.

Su delicada tela perezosa

cobijará una sombra fría y vana,

cobijará una ausencia, una lejana

memoria de la vida presurosa.

Conmigo no vendrá, que habré partido,

y entre su mansa lana entretejida

tan sólo dejaré mi propio olvido.

Donde alentara la gozosa vida,

no alentará ni el más pequeño ruido,

sólo una helada sombra dolorida.

Pompás zakóm, mely szinte testemmé lett,

e suhogós, kedélyes gyapjúvászon,

lógva marad egy szép napon vállfámon,

ott marad majd, a süket csöndbe réved.

A finom szövésű, kényelmes méret

hűs, árnyas üreget formál magából,

hiányt raktároz majd, ha csupán távol

emlék lesz már a sürgő-forgó élet.

Nem tart velem, honnan nem térek vissza,

és szelíd szövetébe beleszőve

hűlt helyemet hagyom csak, mást aligha.

Hol víg élet vonzotta levegőre,

majd még oly kis ricsaj sem bátorítja,

csak fájó, jeges árny lesz álma őre.