Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Neruda, Pablo: Barcarola

Neruda, Pablo portréja

Barcarola (Spanyol)

Si solamente me tocaras el corazón,
si solamente pusieras tu boca en mi corazón,
tu fina boca, tus dientes,
si pusieras tu lengua como una flecha roja
allí donde mi corazón polvoriento golpea,
si soplaras en mi corazón, cerca del mar, llorando,
sonaría con un ruido oscuro, con sonido de ruedas de tren con sueńo,
como aguas vacilantes,
como el otońo en hojas,
como sangre,
con un ruido de llamas húmedas quemando el cielo,
sonando como sueńos o ramas o lluvias,
o bocinas de puerto triste,
si tú soplaras en mi corazón cerca del mar,
como un fantasma blanco,
al borde de la espuma,
en mitad del viento,
como un fantasma desencadenado, a la orilla del mar, llorando.
 
Como ausencia extendida, como campana súbita,
el mar reparte el sonido del corazón,
lloviendo, atardeciendo, en una costa sola:
la noche cae sin duda,
y su lúgubre azul de estandarte en naufragio
se puebla de planetas de plata enronquecida.
 
Y suena el corazón como un caracol agrio,
llama, oh mar, oh lamento, oh derretido espanto
esparcido en desgracias y olas desvencijadas:
de lo sonoro el mar acusa
sus sombras recostadas, sus amapolas verdes.
 
Si existieras de pronto, en una costa lúgubre,
rodeada por el día muerto,
frente a una nueva noche,
llena de olas,
y soplaras en mi corazón de miedo frío,
soplaras en la sangre sola de mi corazón,
soplaras en su movimiento de paloma con llamas,
sonarían sus negras sílabas de sangre,
crecerían sus incesantes aguas rojas,
y sonaría, sonaría a sombras,
sonaría como la muerte,
llamaría como un tubo lleno de viento o llanto,
o una botella echando espanto a borbotones.
 
Así es, y los relámpagos cubrirían tus trenzas
y la lluvia entraría por tus ojos abiertos
a preparar el llanto que sordamente encierras,
y las alas negras del mar girarían en torno
de ti, con grandes garras, y graznidos, y vuelos.
 
Quieres ser el fantasma que sople, solitario,
cerca del mar su estéril, triste instrumento?
Si solamente llamaras,
su prolongado son, su maléfico pito,
su orden de olas heridas,
alguien vendría acaso,
alguien vendría,
desde las cimas de las islas, desde el fondo rojo del mar,
alguien vendría, alguien vendría.
 
Alguien vendría, sopla con furia,
que suene como sirena de barco roto,
como lamento,
como un relincho en medio de la espuma y la sangre,
como un agua feroz mordiéndose y sonando.
 
En la estación marina
su caracol de sombra circula como un grito,
los pájaros del mar lo desestiman y huyen,
sus listas de sonido, sus lúgubres barrotes
se levantan a orillas del océano solo.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://www.neruda.uchile.cl

Bárkadal (Magyar)

Ha csak megérintenéd a szívemet,
ha csak a szívemet illetnéd ajkaddal,
finom ajkaddal, fogaiddal,
ha nyelvedet, a vörös nyilat oda tennéd,
ahol porosan lüktet a szívem,
ha ráfújnál szívemre, a tengernél, sírva,
sötét hangon zengene az fel, vonatkerekekén, álmokén,
mint tétova vizek,
mint lombban az ősz,
mint a vér,
mint az égen lobogó nedves lángok sziszegése,
zengne, mint az álmok vagy az ágak vagy a záporok,
vagy szomorú kikötői kürtök,
ha szívemre fújnál, a tengernél,
mint fehér kísértet,
a habok szegélyén,
a szél közepében,
mint elszabadult szellem, a tenger partján, sírva.
 
Mint szétterült távollét, mint hirtelen harangszó,
a szív zengését szétosztja a tenger,
esőzve, esteledve, elhagyott parton:
az est leszáll, semmi kétség,
és hajótörött-zászlók-féle, gyászos kékje
rekedt-ezüst bolygókkal népesül be.
 
És a szív úgy zeng, mint savanyú csiga,
kiált, ó tenger, ó sírás, ó szétolvadt rettegés,
hajótöréseken és ellazult hullámokon szerteszórt:
a tenger vádolja a zengést
elfekvő árnyaiért, zöld pipacsaiért.
 
Ha hirtelen létre támadnál, holmi gyászos parton,
körülvéve a halott nappal
és szemben egy új éjszakával,
hullámokkal telve,
és ráfújnál hidegen rettegő szívemre,
ráfújnál szívem magányos vérére,
ráfújnál láng-galamb-lüktetésére,
felzengnének fekete vér-szótagjai,
kiáradnának szűntelenül vörös vizei
és zengne, zengne sötéten,
zengne, mint a halál,
úgy szólna, mint sirámmal és széllel teli cső
vagy palack, melyből rémület bugyborékol.
 
Így van ez, és a villámok szikráznának fürtjeiden,
és az eső tágranyílt szemedbe behatolna,
utat nyitni a sírásnak, melyet süketen magadba zársz,
és a tenger fekete szárnyai keringenének
körötted, éles karmokkal, károgva, suhogva.
 
A kísértet akarsz-e lenni, aki a tenger partján
egymaga fújja meddő, szomorú hangszerét?
Ha csak megszólaltatnád
elnyújtott hangját, gonosz sivítását,
sebzett-hullám-dallamát,
valaki jönne talán,
valaki jönne
a szigetek csúcsáról, a tenger vörös fenekéről,
valaki jönne, valaki jönne.
 
Valaki jönne, fújd hát dühödten,
hadd szóljon, mint süllyedő hajó kürtje,
mint a sírás,
mint nyerítés a tajték és vér közepette,
mint maguk-emésztő, zengő vad vizek.
 
A tenger évadán
árny-csigája kering mint jajkiáltás,
a tenger madarai megvetik s menekülnek,
hang-sávjai, gyászos vasrúdjai
a magányos óceán partján felmerednek.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaT. I.

Kapcsolódó videók


minimap