Neruda, Pablo: A költő (El Poeta Magyar nyelven)

Antes anduve por la vida, en medio

de un amor doloroso: antes retuve

una pequeña página de cuarzo

clavándome los ojos en la vida.

Compré bondad, estuve en el mercado

de la codicia, respiré las aguas

más sordas de la envidia, la inhumana

hostilidad de máscaras y seres.

Viví un mundo de ciénaga marina

en que la flor de pronto, la azucena

me devoraba en su temblor de espuma,

y donde puse el pie resbaló mi alma

hacia las dentaduras del abismo.

Así nació mi poesía, apenas

rescatada de ortigas, empuñada

sobre la soledad como un castigo,

o apartó en el jardín de la impudicia

su más secreta flor hasta enterrarla.

Aislado así como el agua sombría

que vive en sus profundos corredores,

corrí de mano en mano, al aislamiento

de cada ser, al odio cuotidiano,

Supe que así vivían, escondiendo

la mitad de los seres, como peces

del más extraño mar, y en las fangosas

inmensidades encontré la muerte.

La muerte abriendo puertas y caminos.

La muerte deslizándose en los muros.

Kezdetben én gyötrelmes szeretetben

jártam az életet: kezdetben egy kis

kristálylemezen át meredtek

szemeim a való világba.

Jóságot vettem, jártam a hiúság

vásárát, beleheltem az irigység

dögletes páráit, a szörnyű maszkok

és emberek embertelen csatáit.

Tenger-mocsár-világban éltem én, hol

a liliom gyors-hervadásu kelyhe

tajtékzó remegéseibe fojtott,

s hová csak betettem a lábam, örvény

tátongott, s lelkemet mélyébe vonta.

Így született költészetem, a dudva

közül alig bukkanva ki, magányom

fölé, marokrafogott büntetésként,

vagy a romlás kertjeiből kötötte

legszebb csokrait, míg el nem temette.

Mint a mélységes-mély medrében élő

sötét folyó, magányosan futottam

egyik kéztől a másikig, magánytól

magányig, az örökös gyűlöletben.

És tudtam, hogy így él, rejtve, a lények

egyik fele, mint a legtávolabbi

tenger hala, s a lápos végtelenség

pusztáján találkoztam a halállal.

A halállal, mely megnyit minden ajtót.

A halállal, mely minden falon átjár.