Neruda, Pablo: Déltenger (El sur del océano Magyar nyelven)

De consumida sal y garganta en peligro

están hechas las rosas del océano solo,

el agua rota sin embargo,

y pájaros temibles,

y no hay sino la noche acompañada

del día, y el día acompañado

de un refugio, de una

pezuña, del silencio.

 

En el silencio crece el viento

con su hoja única y su flor golpeada,

y la arena que tiene sólo tacto y silencio,

no es nada, es una sombra,

una pisada de caballo vago,

no es nada sino una ola que el tiempo ha recibido,

porque todas las aguas van a los ojos fríos

del tiempo que debajo del océano mira.

 

Ya sus ojos han muerto de agua muerta y palomas,

y son dos agujeros de latitud amarga

por donde entran los peces de ensangrentados dientes

y las ballenas buscando esmeraldas,

y esqueletos pálidos caballeros deshechos

por las lentas medusas, y además

varias asociaciones de arrayán venenoso,

manos aisladas, flechas,

revólveres de escama,

interminablemente corren por sus mejillas

y devoran sus ojos de sal destituida.

 

Cuando la luna entrega sus náufragos,

sus cajones, sus muertos

cubiertos de amapolas masculinas,

cuando en el saco de la luna caen

los trajes sepultados en el mar

con sus largos tormentos, sus barbas derribadas,

sus cabezas que el agua y el orgullo pidieron para siempre,

en la extensión se oyen caer de rodillas

hacia el fondo del mar traídas por la luna

en su saco de piedra gastado por las lágrimas

y por las mordeduras de pescados siniestros.

 

Es verdad, es la luna descendiendo

con crueles sacudidas de esponja, es, sin embargo,

la luna tambaleando entre las madrigueras,

la luna carcomida por los gritos del agua,

los vientres de la luna, sus escamas

de acero despedido: y desde entonces

al final del Océano desciende,

azul y azul, atravesada por azules,

ciegos azules de materia ciega,

arrastrando su cargamento corrompido,

buzos, maderas, dedos,

pescadora de la sangre que en las cimas del mar

ha sido derramada por grandes desventuras.

 

Pero hablo de una orilla, es allí donde azota

el mar con furia y las olas golpean

los muros de ceniza. Qué es esto? Es una sombra?

No es la sombra, es la arena de la triste república,

es un sistema de algas, hay alas, hay

un picotazo en el pecho del cielo:

oh superficie herida por las olas,

oh manantial del mar,

si la lluvia asegura tus secretos, si el viento interminable

mata los pájaros, si solamente el cielo,

sólo quiero morder tus costas y morirme,

sólo quiero mirar la boca de las piedras

por donde los secretos salen llenos de espuma.

 

Es una región sola, ya he hablado

de esta región tan sola,

donde la tierra está llena de océano,

y no hay nadie sino unas huellas de caballo,

no hay nadie sino el viento, no hay nadie

sino la lluvia que cae sobre las aguas del mar,

nadie sino la lluvia que crece sobre el mar.

Víz-emésztette sóból s kockáztatott torokból

nyílnak ki a magányos óceánon a rózsák,

a vízfelszín megtörve mégis,

madarak riogatnak,

s nincs ott más, csak az éj, melyet a nappal

kísér, s a nappal, melyet menedékül

egy ló patája kísér

a néma csenddel együtt.

 

S a csendben nő a szél, egyetlen árva

levéllel és záporverte virággal,

és nincs már a homoknak, csak tapintása s csendje,

semmi sincs, csak homály van,

s lábnyoma egy lónak, mely elbitangolt,

egy hullám, mit magába fogadott az idő rég,

mert valamennyi víz az idő hideg szemébe

tódul, míg néz figyelve, mélyén az óceánnak.

 

Szemét régen megölték a holt víz s a galambok,

helyén két keserűen kiszélesült üreg van,

hová halak suhannak vértől szennyes fogukkal,

bálnák, melyek smaragdokat keresnek,

és csontvázai sápadt lovagoknak, a lomha

medúzáktól széjjelbontva, továbbá

többszörös társulása mérgező mirtuszoknak,

magányos kezek, íjak

pikkelyes pisztolyokkal

futnak át mindörökké két orcáján keresztül,

s feloldott sóban úszó két szemét egyre falják.

 

Mikor a hold hajótöréseket gyűjt,

sok ládát, sok halottat

férfias pipacsokkal elborítva,

mikor a hold zsákjába belehullnak

a hullámsírba temetett ruhák,

hosszú gyötrelmeikkel, összekuszált szakállal,

fejükkel, mit végleg magának követelt a víz és a gőg,

halljuk messziről, hogy a vízfenéken

nemegy térd rogy le, mit tengernyi könnytől

és a baljós halaknak harapásaitól nyűtt

kőzsákjában a hold hurcolt e helyre.

 

Igen, a hold száll lefelé ott,

oly szörnyen rángatódzva, akár egy szivacsállat,

igen, mégis a hold jár kószálva az odúk közt,

a hold, mit likacsossá mart a víz sikolyokkal,

a hold hasának részei s levedlett

acél pikkelyei: leszállt azóta

ott, hol vége szakad az óceánnak,

kékebben bármi kéknél, kékségtől járva által,

vak kékbe szőtten megvakult anyagból,

mögötte kúszik romló rakománya,

búvárok, roncsok, ujjak,

halásza ő a vérnek, mely a tenger tetőin

a nagy hajótörések óráján szétömölt.

 

De egy partról beszélek, hol a tenger haragvón

korbácsolja, és hullám ostromolja

a hamufalakat. Ki az? Valami árnyék?

Nem árnyék, csak a gyászos köztársaság homokja,

algarendszer, hol szárnyak is suhognak,

s csőrcsípés is látszik mellén az égnek:

ó, te hullámok-marta vízfelület,

ó, mélytengeri forrás,

ha eső őrzi titkaid sorát, hogyha a szüntelen szél

pusztít madarakat, avagy csupán az ég,

partodba akarok harapni és kimúlni,

csak a kövek száját vágyom figyelni,

honnan tajtéklepetten kerülnek ki a titkok.

 

Elhagyatott égtáj ez, már beszéltem

ez oly kihalt vidékről,

ahol a földet óceán borítja,

hol semmi sincs, egynéhány lónyomot kivéve,

hol senki nem jár, csak a szél, ahol nincs,

csak az eső, mely tengervízbe hullik,

az eső, mely a tenger fölött nőttön-növekszik.