Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Neruda, Pablo: La pasajera de Capri

Neruda, Pablo portréja

La pasajera de Capri (Spanyol)

De dónde, planta o rayo,
de dónde rayo negro o planta dura,
venías y viniste
 hasta el rincón marino?
 
Sombra del continente más lejano
hay en tus ojos, la luna abierta
en tu boca salvaje,
y tu rostro es el párpado de una fruta dormida.
El pezón satinado de una estrella es tu forma,
sangre y fuego de antiguas lanzas hay en tus labios.
 
De dónde recogiste
pétalos transparentes
de manantial, de dónde
trajiste la semilla
que reconozco? Y luego
el mar de Capri en ti, mar extranjero,
detrás de ti las rocas, el aceite,
la recta claridad bien construida,
pero tú, yo conozco,
yo conozco esa rosa,
yo conozco la sangre de esa rosa,
yo sé que la conozco,
yo sé de dónde viene,
y huelo el aire libre de ríos y caballos
que tu presencia trae a mi memoria.
Tu cabellera es una carta roja
llena de bruscos besos y noticias,
tu afirmación, tu investidura clara
me hablan a mediodía,
a medianoche llaman a mi puerta
como si adivinaran
adonde quieren regresar mis pasos.
 
Tal vez, desconocida,
la sal de Maracaibo
suena en tu voz llenándola de sueño,
o el frío viento de Valparaíso
sacudió tu razón cuando crecías.
Lo cierto es que hoy, mirándote al pasar
entre las aves de pecho rosado
de los farellones de Capri,
la llamarada de tus ojos, algo
que vi volar desde tu pecho, el aire
que rodea tu piel, la luz nocturna
que de tu corazón sin duda sale,
algo llegó a mi boca
con un sabor de flor que conocía,
algo tiñó mis labios con el licor oscuro
de las plantas silvestres de mi infancia,
y yo pensé: Esta dama,
aunque el clásico azul derrame todos
los racimos del cielo en su garganta,
aunque detrás de ella los templos
nimben con su blancura coronada
tanta hermosura,
ella no es, ella es otra,
algo crepita en ella que me llama:
toda la tierra que me dio la vida
está en esta mirada, y estas manos sutiles
recogieron el agua en la vertiente
y estos menudos pies fueron midiendo
las volcánicas islas de mi patria.
 
Oh tú, desconocida, dulce y dura,
cuando ya tu paso
descendió hasta perderse,
y sólo las columnas
del templo roto y el zafiro verde
del mar que canta en mi destierro
quedaron solos, solos
conmigo y con tu sombra,
mi corazón dio un gran latido,
como si una gran piedra sostenida
en la invisible altura
cayera de repente
sobre el agua y saltaran las espumas.
 
Y desperté de tu presencia entonces
con el rostro regado
por tu salpicadura,
agua y aroma y sueño,
distancia y tierra y ola!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttps://books.google.hu/books

Találkozás Capriban (Magyar)

Honnan jöttél te, növény vagy sugárzás,
sötét sugár vagy dús növényzet,
honnan jöttél idáig,
e tengeri zugolyba?
 
A legtávolibb kontinens homálya
honol szemedben, telihold
süt a szádon,
és arcod, mint egy alvó gyümölcsnek lanyha héjja.
Formád egy csillag selymes bimbajáé,
a régi lándzsák tüze s vére forr ajkaidban.
 
Honnan hoztad e tiszta,
forrási szirmokat,
honnan e megvetést, mit
úgy ismerek?
És ugyanakkor
Capri ez idegen tengere benned
és mögötted a sziklák és olajfák,
s a meredeken hulló, egyenes fény, -
de én ismerlek téged,
ismerem ezt a rózsát,
ismerem én e rózsa vérét,
tudom, hogy ismerem jól,
tudom, hol van hazája,
s folyók és lovak tág lehét beszívom,
mit lényed idéz emlékezetembe.
A hajzatod vörös levélzet,
teli váratlan csókkal s híradással,
jelenléted, fénylő megjelenésed
délben hozzám beszél és
éjszaka ajtómon kopogtat,
minthacsak kitalálná,
hová indulna lábam, ha lehetne.
 
Tán ismeretlenül is
Maracaibo sója
csendül hangodban, teli álmodással,
vagy Valparaiso jeges fuvalma
zúgott agyadba kisgyerekkorodban.
Rádnézve, annyi biztos,
a benyúló capri-i szirtfokoknak
vörösbegyü kis madarai közt,
szemed lángtengerében: valami,
ami kebledből látszott felrepülni
s körötted lengeni: az éji fény, mely
kétségkívül szívedből szállt elémbe:
válami ajkaimra tódult,
mint egy jólismert régi illat,
valami ajkaimra lopta
fanyar nedvét erdős gyermekkoromnak.
S azt gondoltam: - E nő, bár
az égbolt klasszikus azúrja
önti torkába minden drága fürtjét,
s bár mögötte a templomok fehérlő
koszorúi oly szépséggel övedzik,
nem ő az mégsem, ő más,
valami zörren benn, mi engemet hív:
az egész föld, mely életemet adta,
ott van tekintetében,
s e finom kis kezecskék
sziklás lejtőkön jártak már a kúthoz,
s e kicsi kis lábak bejárták
hazám vulkánikus szigetvilágát.
 
Ó, te, édes és erős ismeretlen,
látva, hogy lépteid már
lefelémenet eltűnnek előlem,
és csak a templom rombanálló
oszlopai s a száműzetésembe zengő
tenger nagy zöld zafírja
maradnak ott velem
és a te árnyékoddal,
nagyot dobbant a szivem,
mint mikor láthatatlan
magasából egyszerre csak lezúdul
egy óriás kő
a vízbe és nagyot loccsan a habban.
 
És akkor felocsúdtam ott belőled,
loccsanásod vizében
ázó arcommal - ó, te
illat és álom és víz,
messzeség, tenger és föld!



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásaS. Gy.

minimap