Ez az oldal sütiket használ

A portál felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába.

Neruda, Pablo: Melancolía cerca de Orizaba, 1942

Neruda, Pablo portréja

Melancolía cerca de Orizaba, 1942 (Spanyol)

Qué hay para ti en el Sur sino un río, una noche,

unas hojas que el aire frío manifiesta

y extiende hasta cubrir las riberas del cielo?

Es que la cabellera del amor desemboca

como otra nieve o agua del deshecho archipiélago,

como otro movimiento subterráneo del fuego

y espera en los galpones otra vez,

donde las hojas caen tantas veces

temblando, devoradas por esa boca espesa,

y el brillo de la lluvia cierra su enredadera

desde la reunión de los granos secretos

hasta el follaje lleno de campanas y gotas?

 

Donde la primavera trae una voz mojada

que zumba en las orejas del caballo dormido

y luego cae al oro del trigo triturado

y luego asoma un dedo transparente en la uva.

Qué hay para ti esperándote, dónde, sin corredores,

sin paredes, te llama el Sur?

Como el llanero escuchas en tu mano la copa

de la tierra, poniendo tu oído en las raíces:

desde lejos un viento de hemisferio temible,

el galope en la escarcha de los carabineros:

donde la aguja cose con agua fina el tiempo

y su desmenuzada costura se destruye:

qué hay para ti en la noche de costado salvaje

aullando con la boca toda llena de azul?

 

Hay un día tal vez detenido, una espina

clava en el viejo día su aguijón degradado

y su antigua bandera nupcial se despedaza.

Quién ha guardado un día de bosque negro, quién

ha esperado unas horas de piedra, quién rodea

la herencia lastimada por el tiempo, quién huye

sin desaparecer en el centro del aire?

Un día, un día lleno de hojas desesperadas,

un día, una luz rota por el frío zafiro,

un silencio de ayer preservado en el hueco

de ayer, en la reserva del territorio ausente.

 

Amo tu enmarañada cabellera de cuero,

tu antártica hermosura de intemperie y ceniza,

tu doloroso peso de cielo combatiente:

amo el vuelo del aire del día en que me esperas,

sé que no cambia el beso de la tierra, y no cambia,

sé que no cae la hoja del árbol, y no cae:

sé que el mismo relámpago detiene sus metales

y la desamparada noche es la misma noche,

pero es mi noche, pero es mi planta, el agua

de las glaciales lágrimas que conocen mi pelo.

 

Sea yo lo que ayer me esperaba en el hombre:

lo que en laurel, ceniza, cantidad, esperanza,

desarrolla su párpado en la sangre,

en la sangre que puebla la cocina y el bosque,

las fábricas que el hierro cubre de plumas negras,

las minas taladradas por el sudor sulfúrico.

 

No sólo el aire agudo del vegetal me espera:

no sólo el trueno sobre el nevado esplendor:

lágrimas y hambre como dos escalofríos

suben al campanario de la patria y repican:

de ahí que en medio del fragante cielo,

de ahí que cuando Octubre estalla, y corre

la primavera antártica sobre el fulgor del vino,

hay un lamento y otro y otro lamento y otro

hasta que cruzan nieve, cobre, caminos, naves,

y pasan a través de la noche y la tierra

hasta mi desangrada garganta que los oye.

 

Pueblo mío, qué dices? Marinero,

peón, alcalde, obrero del salitre, me escuchas?

Yo te oigo, hermano muerto, hermano vivo, te oigo,

lo que tú deseabas, lo que enterraste, todo,

la sangre que en la arena y en el mar derramabas,

el corazón golpeado que resiste y asusta.

 

Qué hay para ti en el Sur? La lluvia dónde cae?

Y desde el intersticio, qué muertos ha azotado?

Los míos, los del Sur, los héroes solos,

el pan diseminado por la cólera amarga,

el largo luto, el hambre, la dureza y la muerte,

fas hojas sobre ellos han caído, las hojas,

la luna sobre el pecho del soldado, la luna,

el callejón del miserable, y el silencio

del hombre en todas partes, como un mineral duro

cuya veta de frío hiela la luz de mi alma

antes de construir la campana en la altura.

 

Patria llena de gérmenes, no me llames, no puedo

dormir sin tu mirada de cristal y tiniebla.

Tu ronco grito de aguas y seres me sacude

y ando en el sueño al borde de tu espuma solemne

hasta la última isla de tu cintura azul.

Me llamas dulcemente como una novia pobre.

Tu larga luz de acero me enceguece y me busca

como una espada llena de raíces.

Patria, tierra estimable, quemada luz ardiendo:

como el carbón adentro del fuego precipita

tu sal temible, tu desnuda sombra.

Sea yo lo que ayer me esperaba, y mañana

resista en un puñado de amapolas y polvo.

 

 

Pablo Neruda – Canto general, Himno y regreso III



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://es.scribd.com/doc

Mélabú Orizaba mellett, 1942 (Magyar)

Mi vonzza vágyad Délre, ha nem a folyó, az éjjel,

a hideg levegőben kinyilatkoztatott lomb,

mely ott szárad a mennybolt partjára teregetve?

Talán a gyönyörűség hajsátra terül ott szét

mint újfajta hó vagy víz egy korcs szigetvilágban,

mint a tűz láthatatlan földmélyi vándorlása,

hogy betérjek a rozoga ivókba,

hol őszi levelek hullanak duzzadt

ajkaim közt a számba didergő martalékul,

s a futórózsa szárát a titokzatos magvak

gyűlésétől a harmat harangját húzó lombig

az eső csillogása ezüst-börtönbe zárja?

 

Ahol a tavasz ázott hangzatokkal szerencsés,

alvó lovak fülében keringő zümmögéssel,

mely az elcsépelt búza aranyporába ájul,

hogy aztán üveg-ujját a szőlőből kidugja:

mi vonzza vágyad, vonzza lépted oda, ahol se

falak se folyosók, csak a határtalan Dél?

Síkság fia, kezedben a föld poharát tartod

s füled a gyökerekre tapasztva hallod öblét:

szelet suhint a távol a szörnyű féltekén át,

vámőrök zúzmarája lepi a könnyű vágtát:

hol vizek öltik össze a vizek hasadékát

s a világ gyenge férce a föld alól kifeslik:

mi vonz a gyűlölettel bordázott éjszakába,

ha kék pofáját tárva az űrt teliüvölti?

 

Mintha a nap megállna, mintha egy tüske döfné

elkorcsosult fullánkját a divatjamúlt napba,

hogy nászi lobogója végképp elrongyolódjék.

Ki őrizte az erdő megfeketedett napját,

ki várt a szikla-óra ütésére, ki menti

az idő rég kifosztott örökségét, ki futhat

máshova, mint a mennybolt légüres közepébe?

A nap, telipakolva kétségbeesett lombbal,

a nap, hideg zafírral mozsárban összetört fény,

tegnapi csend a tegnap üregébe falazva,

melyet a föld a messzi tájaknak tartalékol.

 

Szeretem bőr-hajadban a gubancos csomókat,

hamuval, zord idővel ékes délsarki bájad

és izgága mennyboltod vállam-roppantó súlyát:

szeretem szeled röptét, te hívsz vele magadhoz,

tudom, hogy örökké tart a föld csókja, örökké,

tudom, hogy örökké tart a fán a lomb, örökké,

tudom, hogy örökké-egy fémet olvaszt a villám,

s a veszély minden éje egyetlen örök éjjel,

de ez csak az enyém, csak az én éjem, növényem,

az én vizem, hogy szórja jeges könnyét hajamra.

 

Az legyek, aki várt rám az ember lényegében,

ki hamuból, babérból, sokaságból, reményből

megépíti pilláit és szárnyra kel a vérben,

a konyhát és az erdőt benépesítő vérben,

a fekete vas-tollal borított műhelyekben,

a kénes verejtékkel kiásott bánya mélyén.

 

Nemcsak az ős növényzet kardpenge szele vár rám,

nemcsak a tündöklő hó fölött megdördülő menny:

a könnyek és az éhség kettős hideglelése

hazám harangtornyában meghúzza a harangot:

ezért a jószagú éj közepében, ezért az

októberi tüzekben, a fürge délsarki

tavaszban, mely az óbor villámló taván lépked,

ezért a jaj, és újra a jaj, az örökös jaj,

hogy rezes ösvényekkel, hajókkal kelve egybe

átsuhogjon a hó az éjbeborult világon

s vértelen torkom ölje hallható némasággal.

 

Én népem, válaszolsz-e? Matróz, béres, salétrom-

bányász és polgármester, hallasz engem?

Én hallom, holt fivérem, hallom, élő fivérem,

minden teljesületlen és eltemetett vágyad,

tengerbe és homokba elvesztegetett véred,

és megborozott szíved dacát és rettegését.

 

Mi vonzza vágyad Délre? Hova szökik a zápor?

Korbácsos délkörével milyen dögökre sújtott?

Rátok, déliek, rátok, magányosak és hősök,

a harag keservéből szemerkélő cipókra,

a gyászra és éhségre, a kővel párnás sírra;

levelek ezre áradt, levélözön özönlött,

hold dőlt a katonákra, mellükre, áradó hold,

és mindenütt az ember nyomorult zsákutcája,

a némaság halálos és bonthatatlan érce,

hogy jéghideg erében dideregve a lelkem

ki ne önthesse többé a magasság harangját.

 

Csírákkal teli földem, ne hívj, nem alhatom már

csak köd-pillantásodban, üveg-tekintetedben.

Szülötteid s folyóid hangjától dideregve

álmom bejárja díszes tajtékod partszegélyét

kék derekad utolsó, távoli szigetéig.

Édesen hívsz öledbe, koldús menyasszony.

Acélos, hosszu fényed elvakít és sziven döf

akár egy gyökerekkel teli penge.

Hazám, tekintetes föld, hamuvá lobogó fény:

ki mint a szén, parázsba falazva izzol, áraszd

félelmetes sóid, meztelen árnyad.

Az legyek, aki tegnap még engem várt, de holnap

ellenáll egy maroknyi pipacsban és homokban.



FeltöltőP. T.
Az idézet forrásahttp://apoezisnadragrolalmodik.blogspot.hu

minimap