No hay olvido (Sonata) (Spanyol)
Si me preguntáis en dónde he estado
debo decir "Sucede".
Debo de hablar del suelo que oscurecen las piedras,
del río que durando se destruye:
no sé sino las cosas que los pájaros pierden,
el mar dejado atrás, o mi hermana llorando.
Por qué tantas regiones, por qué un día
se junta con un día? Por qué una negra noche
se acumula en la boca? Por qué muertos?
Si me preguntáis de dónde vengo,
tengo que conversar con cosas rotas,
con utensilios demasiado amargos,
con grandes bestias a menudo podridas
y con mi acongojado corazón.
No son recuerdos los que se han cruzado
ni es la paloma amarillenta que duerme en el olvido,
sino caras con lágrimas,
dedos en la garganta,
y lo que se desploma de las hojas:
la oscuridad de un día transcurrido,
de un día alimentado con nuestra triste sangre.
He aquí violetas, golondrinas,
todo cuanto nos gusta y aparece
en las dulces tarjetas de larga cola
por donde se pasean el tiempo y la dulzura.
Pero no penetremos más allá de esos dientes,
no mordamos las cáscaras que el silencio acumula,
porque no sé qué contestar:
hay tantos muertos,
y tantos malecones que el sol rojo partía,
y tantas cabezas que golpean los buques,
y tantas manos que han encerrado besos,
y tantas cosas que quiero olvidar. Feltöltő | P. T. |
Az idézet forrása | http://www.neruda.uchile.cl |
|
Nincs feledés (Szonáta) (Magyar)
Ha megkérditek tőlem, merre jártam,
azt mondom: „Így van ez."
A földről kell beszélnem, mely kövektől sötétlik,
a folyóról, mely önmagát emészti:
csak azt ismerem én, mit a madár elejt,
ott mögöttem a tengert, vagy síró húgomat.
Mire jó annyi táj? Miért nyúl ki egyik nap
a másik nap után? Mire gyűlik a számban
ez a fekete éj? Mire jók a halottak?
Ha megkérditek, honnan jöttem,
kimustrált dolgokkal kell megbeszélnem,
végsőkig elkeseredett eszközökkel,
apránként rothadó irdatlan állatokkal
és mindig elgyötört szivemmel.
Nem emlékek azok, mik itt megestek,
nem sárgálló galamb, mely a feledésben alszik,
hanem könnyekkel teli arcok,
torkokra forrott ujjak,
és az, ami a lombokból aláhull:
egy gyorsan elillanó nap homálya,
egy napé, mely a mi szegény vérünkön élt.
Itt vannak az ibolyák is, a fecskék,
minden, ami csak kedves nekünk s a hosszukás
bájos kártyákon látható,
ahol kedvére sétál az idő és a szépség.
De tovább e fogakkal már nem hatolhatunk,
nem marhatjuk a héjat, melyet a csönd megérlel,
mert nem mondhatok mást, csak ezt:
annyi halott van,
s annyi kőgát, melyet kettéoszt a vörös nap,
és annyi fej, amit csapkodnak a hajók,
és annyi kéz, amely csókokat zár magába
s annyi minden, amit szeretnék elfeledni.
Feltöltő | P. T. |
Az idézet forrása | S. Gy. |
|