Neruda, Pablo: Óda a tűzlábhoz (Oda a Píes de Fuego Magyar nyelven)

Con esos
pies
pequeños
parecidos
a abejas,
cómo
gastas
zapatos!
Yo sé
que vas y vienes,
que corres las escalas,
que adelantas al viento.
Antes
de que
te llame
ya has llegado,
y junto a la agresiva
cintura de la costa,
arena, piedra, espinas,
vas
a mi lado,
en los bosques
pisando troncos, mudas
aguas verdes,
o en las calles
andando
intransitable
suburbios, pavimentos
de alquitrán fatigado,
a esa hora
en que la luz
del mundo
se deshilachia como
una bandera,
tú, por calles y bosques,
a mi lado
caminas,
bravía, inagotable
compañera,
pero,
Dios mío!
cómo gastas
zapatos!

Apenas
me parece
que llegaron
en su caja
y al abrirla
salieron
bruñidos
como dos
pequeñas herramientas
de combate,
intactos
como
dos monedas
de
oro,
como dos campanitas,
y hoy,
qué veo?
En tus pies
dos erizos
arrugados,
dos puños entreabiertos,
dos informes
pepinos,
dos batracios
de cuero
desteñido,
eso,
eso
han llegado
a ser
los dos luceros
hace un mes, sólo un mes
salidos
de la zapatería.

Como
flor amarilla de hermosura,
abíerta en la barranca,
o enredadera viva en el
ramaje,
como
la calceolaria
o el copihue
o como el amaranto
electrizado,
así,
mi cristalina, mi fragante,
así tú, floreciendo, me
acompañas,
y una pajarería, una cascada
de los australes
montes
es
tu corazòn
cantando
junto al mío,
pero,
cómo
te comes
los zapatos,
Pies de Fuego!

Ezek a
kicsinyke
lábak,
akár
méheké,
hogy
koptatják
a cipőket!
Tudom,
hogy jársz-kelsz,
hogy lépcsőkön rohansz,
hogy a szelet is megelőzöd.
Mielőtt
még
hívnálak,
már ott is vagy,
és a part agresszív
dereka mentén,
homok, kő és tövis közt
mellettem
lépdelsz
az erdőkben,
gázolva rönkökön, néma
zöld vizekben,
vagy az utcákon
járva
a járhatatlan
külvárosokban,
a fáradt-aszfalt
járdákon,
ezen az órán,
mikor a világ
fénye szétfoszlik, mint
egy zászló,
te, utcákon és erdőkön át,
mellettem
lépdelsz,
féktelen, fáradhatatlan
útitársam,
de,
Atyaisten!
hogy koptatod
a cipőket!
 
Mintha
csak ma
érkeztek volna
a dobozban,
s ahogy kinyitottam,
barnán
szökkentek elő,
mint két
kicsinyke
hadiszerszám,
vadonatújan,
mint
két
arany
érme,
mint két csengettyű -
és ma
mit látok?
A lábadon
két ráncos
sündisznó,
két ernyedt ököl,
két csámpult
uborka,
két kifakult
bőrű
varangy -
lám
ez
lett a
két
csillagból,
melyek egy, csak egy hónapja
kerültek ki a
boltból.
 
Mint
a szépség szakadékban nyílt
sárga virága,
mint az eleven folyondár az
ágakon,
mint
a papucsvirág
vagy a szulák,
vagy mint a
felvillanyozott paréj,
én
kristályos, illatos,
virágzó kedvesem, úgy kísérsz te,
és egész madárraj,
a déli
hegyek
vízesése
a
te szíved,
ha a szívem mellett
énekel –
de
hogy
pusztítod
a cipőket,
ó,Tűzláb!