Neruda, Pablo: Piedras Antárticas

Allí termina todo
y no termina:
allí comienza todo:
se despiden los ríos en el hielo,
el aire se ha casado con la nieve,
no hay calles ni caballos
y el único edificio
lo construyó la piedra.
Nadie habita el castillo
ni las almas perdidas
que frío y viento frío
amedrentaron:
es sola allí la soledad del mundo,
y por eso la piedra
se hizo música,
elevó sus delgadas estaturas,
se levantó para gritar o cantar,
pero se quedó muda.
Sólo el viento,
el látigo
del Polo Sur que silba,
sólo el vacío blanco
y un sonido de pájaro de lluvia
sobre el castillo de la soledad.

Ott végződik be minden
s nem végződik be semmi:
ott kezdődik csak minden:
a folyók búcsút mondanak a jégben,
a szél a hóval házasodik össze,
nincsen sem utca, sem ló,
s az egyetlen építmény
amit a kő emelt ott.
Nincs ki lakja e kastélyt,
nem, még a szellemek sem,
elrettentette őket
a fagy és a fagyos szél:
egymaga van ott a világ magánya.
S ezért a kőből
zene lett,
kifaragta sok karcsú szobrát,
hogy bennük kiáltson és énekeljen,
de mégis néma lett itt.
Csupán a szélvész,
a Délsark
korbácsa csattog,
csak a fehér üresség,
csak az eső-madarak surrogása
az elhagyottság kastélya fölött.