Neruda, Pablo: Sonata con algunos pinos

Al semisol de largos días

arrimemos los huesos cansados

 

olvidemos a los infieles

a los amigos sin piedad

 

el sol vacila entre los pinos

olvidemos a los que no saben

 

hay tierras dentro de la tierra

pequeñas patrias descuidadas

 

no recordemos a los felices

olvidemos sus dentaduras

 

que se duerman los delicados

en sus divanes extrapuros

 

hay que conocer ciertas piedras

llenas de rayos y secretos

 

amanecer con luz verde

con trenes desesperados

 

y tocar ese fin de mundo

que siempre viajo con nosotros

 

olvidemos al ofendido

que come una sola injusticia

 

los arboles dejan arriba

un semicielo entrecruzado

 

por alambres de pino y sombra

por el aire que se deshoja

 

olvidemos sin arrogancia

a los que no pueden querernos

 

a los que buscan fuego y caen

como nosotros al olvido

 

no hay nada mejor que las ocho

de la mañana en la espuma

 

se acerca un perro y huele el mar

no tiene confianza en el agua

 

mientras tanto llegan las olas

vestidas de blanco a la escuela

 

hay un sabor de sol salado

y sube en las algas mortuorias

olor a parto y pudridero

 

cual es la razon de no ser?

a donde te llevaron los otros?

 

es bueno cambiar de camisa

de piel de pelos de trabajo

 

conocer un poco la tierra

dar a tu mujer nuevos besos

 

pertenecer al aire puro

desdeñar las oligarquias

 

cuando me fui de bruma en bruma

navegando con mi sombrero

 

no encontre a nadie con caminos

todos estaban preocupados

 

todos iban a vender cosas

nadie me pregunto quien era

 

hasta que fui reconociendome

hasta que toque una sonrisa

 

al semicielo y la enramada

acudamos con el cansancio

 

conversemos con las raices

y con las olas descontentas

 

olvidemos la rapidez

los dientes de los eficaces

 

olvidemos la tenebrosa

miscelanea de los malignos

 

hagamos profesión terrestre

toquemos tierra con el alma.

Hosszú napok fél-napsütésén

nyújtsuk ki fáradt csontjainkat

 

feledjük hűtlen híveinket

a sok irgalmatlan barátot

 

a napfény reszket a fenyők közt

feledjük a mit sem tudókat

 

földek rejlenek lenn a földben

titokzatos kis birodalmak

 

ne gondoljunk a boldogokra

feledjük vad fogsorukat

 

a finnyásak aludjanak csak

patyolat-tiszta heverőkön

 

meg kell ismernem pár követ még

amely csupa rejtett sugárzás

 

együtt kelnem zöld ragyogással

elkeseredett vonatokkal

 

s érintenem e világvégét

mely mindig mindenütt velünk jár

 

feledjük el a megbántottat

ki csak sérelmén kotlik egyre

 

a fák fél-eget tartanak fönn

melyen a fenyők és az árnyak

 

ágboga suhan át meg át

s a lombhullató levegő

 

fölény és gőg nélkül feledjük

aki nem tud minket szeretni

 

s tüzet keresve velünk együtt

hull majd alá a feledésbe

 

nincs is jobb mint reggeli nyolckor

a tajtékok közé merülni

 

egy kutya szaglássza a tengert

nincs túl nagy bizalma a vízhez

 

miközben a habok zuhognak

fehér iskola-blúz viselve

 

sós napfény-illat száll a szélben

a születés-szag és rothadás-szag

kereng az alga-temetőkből

 

mi e nemlét értelme vajjon?

hová hoztak a többiek?

 

olyan jó inget váltani

irhát hajat munkát cserélni

 

megismerni kicsit a földet

új csókot adni asszonyodnak

 

együtt élni a tiszta léggel

megvetni a nagyurakat

 

mikor ködről ködre bolyongtam

nagy kalapomban tekeregve

 

senkit se találtam az úton

mindenkinek sok dolga volt

 

mindenki futott adni-venni

azt se kérdezték ki vagyok

 

míg végül magamra ocsúdtam

és egyszerre rámosolyogtam

 

a fele-égre sűrű lombra

vessük félre a fáradtságot

 

beszélgessünk a gyökerekkel

meg a zúgolódó habokkal

 

feledjük el a gyorsaságot

a befutottak fogait

 

feledjük el a gonoszok

kétes híreszteléseit

 

leljük meg földi hivatásunk

lelkünkkel érintsük a földet