Neruda, Pablo: Soneto IX (Al golpe de la ola contra la piedra indócil )

Al golpe de la ola contra la piedra indócil

la claridad estalla y establece su rosa

y el círculo del mar se reduce a un racimo,

a una sola gota de sal azul que cae.

Oh radiante magnolia desatada en la espuma,

magnética viajera cuya muerte florece

y eternamente vuelve a ser y a no ser nada:

sal rota, deslumbrante movimiento marino.

Juntos tú y yo, amor mío, sellamos el silencio,

mientras destruye el mar sus constantes estatuas

y derrumba sus torres de arrebato y blancura,

porque en la trama de estos tejidos invisibles

del agua desbocada, de la incesante arena,

sostenemos la única y acosada ternura.

Ott, hol nyugtalan hullámok vájják a sziklát,

tiszta fény vakít, lazacrózsaszín,

a víz köreiben ébredő  életek

egy-egy csepp kék kősó alá esnek.

Ó, fényes magnólia, hol megreked a hab,

szürkén, mint ami halált virágzik,

aztán eltűnik, mint ahogy egyszer minden,

amit a tenger végtelen sóölébe márt.

Mi együtt, te és én kedvesem, őrizzük a csendet,

míg a tenger lerombol minden örököt, 

vad hullámaitól omlanak össze tornyok.

Az idő alakító, láthatatlan szövet,

vágtat a víz, a homok szakadatlan,

csak az érzés állja az időt, gyengéden, biztosan.